Mesék

Mesék.

Hol a tavasz?



A fákat hó és zúzmara borítja. Az erdőben lakó állatok fáznak, és éhesek, mivel az élelmük is fogytán van a hideg miatt. Nagyon várják már a tavaszt. Ami valami miatt nem akar megérkezni. Néha olyan érzésük van, hogy már soha többé nem fog kitavaszodni. Úgy érzik eljött az örök hó és jég birodalom. Minden este úgy fekszenek le, hogy remélik, másnap reggelre mire felébrednek rájuk mosolyog az első bágyadt tavaszi napfény. Mert bíznak benne, hogy a Tavasz tündér hamarosan felébred a mély téli álmából, és elhozza a várva várt tavaszt. Közben teltek múltak a napok,hetek de a tavasz csak nem akart eljönni. Ezért az állatok elkezdték egymástól kérdezni mi lehet az oka, hogy még nem jött el a tavasz tündér, és vele együtt a tavasz. Mindenki el volt keseredve. Egyszer csak az egyik kis állatnak eszébe jutott valami.

- Miért nem keressük meg mi magunk a Tavasz tündért? - kérdezte.

Így is történt. Az állatok egy része felkerekedett, és elkezdték keresni. Mindenkit megkérdeztek akivel útjuk során találkoztak, hogy nem tudja e merre lakik, vagy hol van most a Tavasz tündér. Persze ilyenkor mindenkinek el kellett mondaniuk miért is keresik őt annyira. Voltak olyan is akik felajánlottál a segítségüket. Egy idő után már több ezer állat vágott neki az ismeretlen és veszélyes útnak. Mert bizony az erdő sok veszélyt rejt magában....

-Mert mint tudjuk az erdőben nemcsak jámbor, szelíd állatok élnek, mint az őzek, a mókusok, a nyuszik, hanem gonoszak is mint a róka, a farkas, és a medve. De ez a kis csapatot most nem zavarta. És ami a legfurcsább, még a legvadabb állatok is csatlakoztak, hogy megkeressék a tavasz tündért. Hisz ők is nagyon várták már a tavaszt. Egyszer csak ahogy kezdtek eltávolodni az erdőtől gonosz kacagásra lettek figyelmesek. Először nem tulajdonítottak neki jelentőséget, de amikor már egyre hangosabb volt a hang, akkor elindultak abba az irányba ahol a hang forrása volt. Ahogy közelebb értek nagyon megijedtek attól amit hallottak. De nem fordultak vissza, hanem össze szedték minden bátorságukat, és benéztek oda ahol a szörnyű hang hallatszott.

Legnagyobb megdöbbenésükre azt látták, hogy a gonosz jég királynő fogva tartotta a Tavasz tündért.

Azt mindenki tudta, hogy valamit tenni kell, mert különben a Tavasz tündér nem szabadul ki soha. Csak azt nem tudták, mit tegyenek. Elkezdtek hát tanakodni. Egyszer csak a medvének támadt egy ötlete, amit azonnal el is mondott a többieknek. Úgy vélem közülünk én vagyok a legerősebb. -mondta a többi állatnak. Igazad van - helyeseltek a többiek, de mi a terved?

-A terv a következő, ti elkezdtek kiabálni olyan hangosan, ahogy csak bírtok. Ezzel elterelitek a jég királynő figyelmét. Addig én bemegyek a házba, és kiszabadítom a Tavasz tündért. Ha kiszabadítottam, akkor a farkas koma elkezd hangosan üvölteni, és akkor mindenki elindul vissza az erdőbe. Remélem minden érthető volt. Igen - bólintottak az állatok. Akkor rajta. Az állatok elkezdek kiabálni ahogy csak tudtak. Eközben a medve berontott a házba, és a jégkirálynő ijedtében meg se tudott mozdulni, csak döbbenten nézett a medvére. Persze a medvét ez most nem érdekelte. Azonnal odament a Tavasz tündérhez, és kiszabadította őt. Mondta neki, hogy rohanjon ki, mert a többi állat várja, és ők tudják mit kell tenni. Jól van. - mondta a Tavasz tündér, és kiszaladt a házból. Odakint a farkas mondta neki, hogy induljon el az erdőbe a többi állattal együtt. Ő is azonnal csatlakozik hozzájuk, csak segít a medvének. De persze azért a jégkirálynő nem hagyta magát ilyen könnyen csapdába csalni. Dühös volt, és a varázspálcájával a levegőben hadonászott. Azt hitte még most is annyi ereje van mint mikor a Tavasz tündért elrabolta. De ez szerencsére nem így volt, mert amint kiszabadították a Tavasz tündért abban a pillanatban elkezdett fogyni az ereje a jégkirálynőnek. De ő ezt még nem tudta.

Közben a farkas elüvöltötte magát, és mindenki elindult az erdőbe. De most már a Tavasz tündérrel együtt.

A farkas bement a házba, és segített megkötözni a jégkirálynőt, aki idő közben egyre kisebb lett, és a végén elolvadt. Semmi más nem maradt belőle, csak egy nagy tócsa víz. Ezután,elindultak a többiek felé ők is. De most már sokkal nyugodtabban, és vidámabban tették meg az utat, mint amikor jöttek. Mindenki örült, annak, hogy végre megtalálták a Tavasztündért, akit elkezdtek faggatni, hogyan is került fogságba.

Az úgy volt - kezdte mesélni a Tündér, hogy éppen sétáltam az erdőbe, és azon gondolkoztam mikor ébresszem fel a természetet mély téli álmából, amikor hirtelen egy nagy ütést éreztem a fejemen. Másra már nem is emlékszem. A legközelebbi emlékem az, hogy a jégkirálynő gúnyos kacaját hallom, ahogy azt mondja nekem, most már Ő fog uralkodni a világon. Én persze nagyon megijedtem, és kérlelni kezdtem ne csináljon ostobaságot. Erre , hogy az erejét bizonygassa nekem, vett egy mély levegőt, és kifújta. Abban a pillanatban jégcsapok lógtak a fák ágain, és egyre hidegebb lett. Sajnos nem tudtam semmit se tenni. De azért reménykedtem, hogy jön majd valaki, és kiszabadít. De nem hittem volna, hogy ez megtörténik. Nagyon köszönöm nektek.

Mikor hozod el az igazi tavaszt? - kérdezték az állatok.

Ha egy kis időt adtok nekem a pihenésre, akkor nemsokára. Jól van. Akkor hagyunk pihenni, de ha megengeded, akkor felváltva vigyázunk rád. Jól van megengedem, adta meg magát a Tavasz tündér, és abban a pillanatban el is aludt. Közben az állatok felváltva vigyáztak rá. Kis idő múlva felébredt, és láss csodát, a nap elkezdett ragyogni az égen, és a virágok is elkezdtek kibújni a földből, olyan is volt ami kinyílt, és millió színben pompázott. Egyszóval eljött az igazi, várva várt tavasz.

Aki nem hiszi járjon utána.

Copyright by Sárkány Nóra

Egy elkényeztetett kislány története

Anikó szülei nagyon gazdagok voltak, testvére nem volt. Ezért mindent megadtak neki amire csak vágyott. Elég volt neki kimondani, hogy éppen mire vágyik, azonnal teljesült a kívánsága. A legdrágább játékoktól kezdve a legelegánsabb ruhákig mindent megkapott. De éppen ezért nem is vigyázott rájuk soha. Volt olyan alakalom, hogy a legújabb ruháját szétszagatta, mert rájött, hogy mégsem tetszik neki. A szülők nem foglalkoztak Anikóval, mivel nagyon elfoglaltak voltak, és nem értek rá. Nevelőnő vigyázott rá. Ő volt akinek állandóan el kellett tűrnie a különféle hisztiket, nyafogásokat. Mert bizony abból volt bőven. Szegény nevelőnőnek sokszor főtt a feje Anikó miatt. Mert ha valamit elrontott, akkor nem vállalta a következményeit, hanem mindig másra fogta. Egyszer éppen emiatt megtörtént az amire a nevelőnő még álmában sem mert gondolni. Mégpedig az, hogy felmondtak neki, és felszólították, hogy azonnal hagyja el a házat. A nevelőnő nem tudta mire vélni, hogy miért kell elhagynia a házat. Ezért megkérdezte, hogy mit vétett. A válasz nagyon meglepte. Azzal vádolták, hogy nem foglalkozott eléggé a lányukkal. Micsoda? - kérdezett rá a nevelőnő. Mivel magyarázzák ezt?
Azzal - hangzott a válasz, - hogy a lányunk panaszkodott, hogy sokszor magára hagyta őt.
Én? - kérdezett vissza döbbenten ismét.
Igen maga. - hangzott az egyértelmű válasz.
Szegény nevelőnő nagyon meg volt ijedve, mert tudta ha elküldik innen akkor máshol se kap munkát.

Ezért nagyon erősen törte a fejét, hogy mit is kellene tennie, hogy megtarthassa a munkáját. Ekkor eszébe jutott a legkézenfekvőbb megoldás.
- Ha már így alakultak a dolgok, akkor azt javaslom, hogy hívjuk ide Anikót, és tisztázzuk ezt a félre értést. Mert itt csak félreértésről lehet szó csupán, mert én a lányukkal mindig jó viszonyba voltam. Azt nem mondom, hogy nem voltak nehéz pillanatok, de mindig sikeresen megoldottuk őket.
- Nem bánom, mondták a szülők, és odahívták a lányukat.
Anikó, légy szíves mondd el itt mindenki előtt, hogy mi bajod van a nevelőnővel, de őszintének kell lenned, mert rajtad múlik, hogy elküldjük e nevelőnőt a háztól, és akkor egy idegen fog jönni helyette, mivel nekünk nincs arra időnk, hogy veled foglalkozzunk! Mondták el a lányuknak a szülők az őszinte igazságot.
A kislány ekkor nagyon megrémült, mert ha valaki akkor ő igazán jól tudta, hogy a nevelőnő semmibe se hibás.
-Az az igazság, kezdett bele a kislány a mondókájába, hogy nem hibás senki csak én. Azért találtam ki ezt a mesét, hogy nem foglalkozik velem, mert azt hittem, ha elmegy akkor ti többet fogtok velem törődni. De mostmár belátom, hogy helytelenül cselekedtem, és nagyon szégyellem magam miatta. Kérlek benneteket bocsássatok meg nekem ha tudtok. Nem akarom, hogy elmenjen a nevelőnő, mert mi tényleg nagyon jól kijövünk egymással. Megígérem, hogy ezentúl szót fogadok neki.

Teltek múltak a napok..Anikó télleg szót fogadott a nevelőnőnek úgy ahogy azt megigérte! Sajnos nagyon hiányolta a szülők szeretet és ezért elég visszahúzodová és magánnyos vált ahogy kamaszodott! Nem is a divtaban levő zenéket hallgatta hanem a komoly zenét, nem a barbiházzal és a barbikkal játszott,hanem igazi tányérokkal és pohárkákkal saját magával mintha ő lenne a barbibaba!! A nevelőnő probálta mindezt szebbé tenni,de nem nagyon sikerült neki! Egyik nap mikor az Anikó szülei elmentek dolgozni, súlyos balesetet szenvedtek! Ekkor télleg teljesen elvesztette a szülei szeretet! Anyukája kis idő után kijött a korházból, de a kislány még annyi szeretet sem kapott tőle mint elötte, mert még többet kellett dolgozni,mivel apukája kómában volt és valakinek a családot is el kell tartani!! A nevelőnő továbbra is nagy szeretettel gondozta a kis Anikót!

Eltelt 2 év és Anikó apukája még mindig kómában volt. Sajnos nem sok esélyt láttak arra, hogy valaha is felépül majd. Közben persze Anikó is felcseperedett, és nagylány vált belőle. Az anyukájával nagyon megromlott a kapcsolata, annyira, hogy nem is álltak szóba egymással. De ez még ha nem lenne elég nem engedte meg Anikónak, hogy meglátogassa az apukáját.
Egyszer azért kihasználta az alkalmat, és bement hozzá. Szólongatta, beszélt hozzá, és csodák csodájára az édesapja magához tért az évek óta tartó kómából. Igen ám de közben betoppant az édesanya, és meglátta a lányát a betegágynál. Egyből ráripakodott.
-Te mi a csodát keresel itt? Ki engedte meg, hogy begyere? Neked semmi keresnivalód sincs itt.
Egyszercsak a férje alig hallhatóan megszólalt.-
-Ne bánts a lányunkat. Neki köszönhetem, hogy újra köztetek lehetek. Ha Ő nem jön be akkor én feladtam volna az életért folytatott harcot...
Ismét eltelt pér hónap. Anikó életébe újabb változás jött. Az apukája végre hazamehetett, és a szüleivel rendezdtek a dolgok. Mindenki boldog volt.

Közben Anikó olyan nagy lett, hogy nem kellett neki nevelőnő. De azért a nevelőnő mégis a házban maradhatott, mivel nem volt neki hova menni. De mostmár nem mint nevelőnő, hanem mint bejárónó.
Mindenki boldog volt, hogy ilyen szépen alakult a végére minden.
Boldogan éltek tovább, míg meg nem haltak.

Aki nem hiszi járjon utána.

Mese egy kíváncs mókusról


Egy szép verőfényes tavaszi napon történt. Az erdőben sétált egy mókus család. A mókus mama, mókus papa, és a mókus csemeték. A csemeték néha el szaladtak a szülőktől, hogy felfedező útra induljanak. Ilyenkor persze az aggódó szülők óvatosságra intették őket, hogy ne menjenek el túl messzire, mert eltévednek. A csemeték ilyenkor mindig vissza szaladtak a szülőkhöz. Ez így ment egy ideig, de nem sokkal később a legkisebb mókus csemete nem vette észre, hogy már túl messzire merészkedett, és nem látja a szüleit, és a testvéreit. Ugyanis meglátott egy szivárványszínű pillangót, és azt kergette. Annyira megtetszett neki a pillangó,
hogy meg akarta simogatni. De a pillangó amikor megérezte a veszélyt, elrepült. A kis mókus pedig utána szaladt, de nem tudta elkapni. Egyszer csak azt vette észre nem tudja merre van. Nem látja se a testvéreit, se a szüleit. Teljesen ismeretlen táj vette körül. Nagyon meg volt rémülve, hogy most mi lesz vele. Elkezdett futni, hátha megtalálja az utat, ami hazaviszi. De nem így történt, hanem egyre beljebb került az erdőbe, és ráadásul még a sötét is beborította a tájat. A kis mókus nagyon megijedt. Elkezdett segítségért kiabálni, de senki nem hallotta meg. Az erdőre hatalmas csend, és sötétség borult. A mókus minden ízében reszketett. Ami teljesen érthető is hiszen elszakadt a szüleitől, testvéreitől, és egy idegen helyen van. Körülötte csak a sötét fák bólogatnak. De egyszer csak egy számára ismeretlen hang ütötte meg a fülét. Először csak a szárnyak suhogását hallotta, majd később a huhogást is hallotta. Ijedtében gyorsan leborult a földre és elkezdett zokogni. De a hangok csak nem szűntek meg. Sőt egyre közelebbről hallotta őket. Pár percig még a levegőt is visszatartotta, mert annyira félt. Pedig nem volt oka a félelemre, mert segítő szándékkal közeledett felé a bölcs bagoly. Ugyanis már messziről észrevette, hogy egyedül bolyong az erdő közepén és ezért a segítségére sietett. De ezt a mókus még akkor nem tudhatta, és ezért volt nagyon megijedve. Természetesen a bagoly
észrevette a félelmét, ezért egy kicsivel távolabb leszállt, és meg várta, hogy a megnyugodjon. A mókus pár perc múlva erőt vett magán, és kinyitotta a szemét, felállt a földről, és körbenézett. De még ekkor is nagyon reszketett a félelemtől, ráadásul éhes is volt, meg álmos is. Ekkor megszólította Őt a bagoly. Természetesen a hang hallatán összerezzent, de a bagoly elmagyarázta neki, hogy tőle nem kell félnie, mert ő csak segíteni akar neki. Nem fogja bántani. A mókus szipogott egy kicsit, de aztán hamar megnyugodott. Megkérdezte a bagolytól, hogy ki ő, és hogyan talált rá. Meg egyáltalán hol van most ő. A bagoly szép nyugodtan minden kérdésre válaszolt. Elmondta, hogy ő nem más mint a bagoly. Itt lakik az erdőben az egyik odvas fában van neki a háza. Úgy vette észre Őt, hogy minden este amikor lemegy a nap, és a többi állat nyugovóra tér ő éppen akkor szokott felébredni. Ugyanis ő nappal semmit nem lát, ezért olyankor alszik, és este indul útnak. Most is ezt csinálta, amikor meghallotta a kiabálást, majd később a keserves zokogást. A kis mókus csemete kezdett megnyugodni, és bizakodóan tekintett a bagolyra. Akkor tudsz nekem segíteni, hogy hazataláljak a szüleimhez? Hát persze - válaszolta a bagoly. De mindek előtt gyere a lakásomba, ott kapsz enni, és innivalót, mert gondolom, hogy már elég régóta nem ettél. Utána meg lepihensz, hogy holnap reggel kipihenten tudjál nekivágni a hazafelé vezető útnak. Én addig megkérem a barátaimat, akik nem mások, mint az erdő lakói, hogy segítsenek megkeresni a szüleidet. Nem kell félned, minden rendben lesz. A mókus bizalommal nézett a bagolyra, és követte őt az otthonába. Kapott enni, és innivalót, és később egy kényelmes fekhellyel is megkínálta a bagoly. Alighogy letette a fejét, már abban a pillanatban el is aludt. De persze közben a bagoly sem tétlenkedett, hanem összehívta az erdő lakóit, hogy segítenek megkeresni a kis mókus családját. Az állatok boldogan tettek eleget a kérésnek, és elindultak az erdőbe, hogy megkeressék a szülőket. Eközben persze a szülők is a csemetéjük keresésre indultak, de már egyre kevesebb reményt láttak arra, hogy valaha is megtalálják. Mígnem egyszer csak észrevettek egy fényt közeledni. Ami nem
mást volt, mint a többi állat által gyújtott fáklya. Mivel az erdő nagyon sötét volt, így kénytelenek voltak valami fényforrás után nézni. A bagoly javaslatára fáklyákat gyújtottak, és annak a segítségével nagyobb területen tudták keresni a szülőket. Ezt a fényforrást vették észre a szülők, és elindultak abba az irányba, hogy megnézzék mi lehet az a fény. Így találkoztak össze a kis csapattal, és rögtön megkérdezték egymástól. hogy ők mi járatba vannak erre ilyenkor. Mindenki elmesélte, hogy ki miért van itt, és persze nagyon megörült mindenki a hallottaknak. A kis csapat boldogan vezette a bagoly házához az aggódó szülőket. Közben kivilágosodott, és a kis mókus csemete is felébredt. A szülők és a mókus boldogan össze ölelkeztek, és mindenkinek köszönetet mondtak. Mindenkinek meg köszönték a fáradozást és a segítséget. Most már boldogan bandukolt haza a kis család. A mókus csemete nem hagyta el egy pillanatra se a szüleit. Ez nagyon jó lecke volt a számára.Aki nem hiszi járjon utána.

Grimm mese
CSIPKERÓZSA

Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:

- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!

De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:

- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.

Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.

Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:

- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.

Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg.

- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre!

Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.

Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:

- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!

Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.

A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.

Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.

- Ahhoz nincs erőm hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.

Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.

A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.

- Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a lányát.

Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette amit a születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.

"Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától kitárult. Hideg pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. "Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot" - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.

A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály - mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.

Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanargó lépcső szuvas fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.

- Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.

Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és megkérdezte:

- Mit csinálsz, anyó?

- Fonok - felelte az öreg.

- Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?

- Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.

- És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?

- Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.

A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.

És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.

Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.

Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.

Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett. egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.

A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.

Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.

Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:

- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!

A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.

A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.

Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak.

A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma, százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.

Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.

Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:

- Ki vagy te?

A királyfi pedig felelte:

- Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet.

Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtatta neki a kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot.

A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Grimm mese
A BÉKAKIRÁLY

Élt egyszer egy király; annak a legkisebbik lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent jár az égen.

A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett; sűrű lombos kerek hársfák álltak a szélén, a legvénebb, legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút. Ha nagyon meleg volt, a királylány kisétált az erdőszélre leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből áradó hűvösségben. Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját, földobta meg elkapta, ez volt a legkedvesebb játéka.

Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amint így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba. A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben. Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a fenekére. Egy ideig csak nézett, nézett a fekete semmibe, aztán nagy búsan leült egy kőpadra, szeméből kibuggyant a könny, egyre hangosabban sírt-rítt, sehogyan sem tudott megvigasztalódni.

Hát ahogy ott sírdogál, egyszer csak azt mondja valaki:

- Mit búslakodol, szép királykisasszony? Olyan keservesen zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle!

A királylány körülnézett, kereste honnét jő a hang, de senkit nem látott. Hanem amint így kémlelődik, észreveszi, hogy egy csúnya, kövér béka mászik ki a kút repedezett kövei közül.

- Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? - kérdezte csodálkozva.

- De bizony én! - felelte a béka. - Azt tudakoltam, milyen bánat nyomja a szívedet.

- Úgyse tudsz te azon segíteni! - sóhajtotta a királylány. - Beleesett az aranygolyócskám a kútba, azt siratom.

- No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg, mit adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat.

- Amit csak akarsz: királyi ruhámat, gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is a fejemről!

- Nem kell nekem sem a ruhád, sem gyöngyöd-gyémántod, sem az aranykorona a fejedről. Csak egyet kívánok: hadd legyek a játszópajtásod; ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass poharadból, altass az ágyadban; ha ezt megígéred, leszállok a kútba, fölhozom az aranygolyócskádat.

- Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza a golyómat! - mondta örvendezve a királylány magában azonban ezt gondolta: "Ugyan mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan a dolgot? Hogy lehetne pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?"

A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott a kútba, s alighogy a királylány a gondolata végére ért, máris előbukkant; szájában az arany-golyóval; odatotyogott vele a gyepre, és a lány elé gurította: Annak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta; fölkapta, és elszaladt vele, ügyet se vetett többet a békára. Az nagy brekegéssel kiáltott utána:

- Várj csak! Várj csak! Vegyél az öledbe; én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te!

De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy "Kvakk! Kvakk!" meg "Várj csak! Várj csak!" - a királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle. Attól fogva, hogy hazaért, eszébe sem jutott többé a csúnya jószág. Hanem másnap, mikor éppen ebédnél ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozgatott az aranytányérjából, egyszerre csak valami furcsa placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn, pliccs-placcs, pliccs-placcs, aztán - egypercnyi csend után - kopogtattak az ebédlőterem ajtaján, és valaki azt kiáltotta:

- Kis királylány nyiss ajtót!

- Neked szólnak - mondta a király -, eredj, lányom, nézd meg, ki az.

A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egyarasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és halotthalványan szaladt vissza az asztal mellé.

- Mi az, édes lányom? - kérdezte a király. - Mitől ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni?

- Jaj, dehogy, édesapám - felelte a királylány -, nem óriás az, csak egy rusnya béka.

- És mit akar tőled az a béka?

Mit tehetett mást a királykisasszony? Elmondott mindent töviről hegyire: hogy hogyan vesztette el az aranygolyóját, meg hogy mit ígért érte cserébe a békának.

Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett könnyel, és úgy rebegte:

- Jaj, ha én ezt tudtam volna! De sosem gondoltam, hogy kibúvik a kútból, és utánam jön!

Akkor a béka megint kopogtatott, és másodszor is bekiáltott:

Kis királylány,
nyiss ajtót!
Elfeledted,
mit ígértél
tegnap künn a kút vizénél?
Kis királylány,
nyiss ajtót!
Én vagyok itt,
nem hallod?

Hogyne hallotta volna szegény! Hiszen éppen az volt a baja, hogy hallotta. Hát még mikor az édesapja ráparancsolt:

- Amit megígértél, meg is kell tartanod! Menj, és engedd be!

A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig placcsogott. Ott leült és rákiáltott:

- Végy föl magad mellé!

A királykisasszony tétovázott, de a király megint rászólt:

- Ígéret szép szó ha megtartják, úgy jó!

Erre aztán, bárhogy utálkozott mit tehetett? - fölvette. Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről fölkívánkozott az asztalra, mikor pedig az asztalon ült, így szólt:

- Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból ehessünk, ahogy megígérted.

Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak, nem sokat törődött vele, mit szól hozzá a királylány. Evett a tányérjából, ivott a poharából, s mikor már jóllakott, azt mondta:

- Ettem-ittam eleget, most aztán pihennék egyet. Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad, hadd aludjam.

A királylány sírva fakadt; úgy irtózott ettől a hideg békától, hozzá sem mert nyúlni, és most belefektesse a szép habos ágyba! A király azonban haragosan ráncolta a homlokát:

- Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem!

Szegény kis királylány megfogta két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Igen ám, de a béka megszólalt:

- Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban.

Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette.

- Nesze rusnya jószág! De most aztán nyugton maradj!

A béka befeküdt a szép fehér selyemágyba. S abban a szempillantásban híre-nyoma se volt többé békának; a királykisasszony egy takaros, szép szemű, mosolygó királyfit látott maga előtt.

- Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy az egyetlen a világon aki megszabadíthatott a varázslattól - mondta. - Most aztán felelj: állod-e, amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak; nem is pajtásodnak, de hites társadnak?

A királylány igent mondott. Még aznap este megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi országába.

Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó gördült a palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany a szerszámjuk, strucctollas csótár a fejükön; hátul a hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges Henrik.

Ez a derék szolga úgy elbúsult, mikor a boszorkány békává varázsolta a gazdáját, hogy hármas vaspántot kellett a szíve köré kovácsoltatnia, nehogy szétrepedjen bánatában.

A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az ifjú párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnét tekingetett széjjel a vidéken, s közben halkan fütyörészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen örömében, amiért a gazdája megszabadult a varázslatból.

Amint így mennek, egyszerre csak reccsenés hallik, mintha kettéroppant volna valami. A királyfi hátrakiáltott:

Tengely törik, rúd szakad tán?

A hűséges Henrik meg azt felelte:

Egyiknek sincs baja, gazdám;
csak a szívem pántja pattan:
bánatomban rávonattam,
mikor a kút vizében
béka voltál a mélyben.

Még kétszer hallották útközben a reccsenést. A királyfi mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt valami baj.

Pedig csak a vaspántok pattantak le a hűséges Henrik szívéről.

Grimm mese
A MACSKA MEG AZ EGÉR BARÁTSÁGA

Egy macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és közös háztartást vezetnek.
- Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk - mondta a macska. - Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még utóbb beleesel valami csapdába!
A jó tanácsot tett követte: vettek egy kis bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska:
- Nem tudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem meri lopni; letesszük az oltár alá, s addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá nem kényszerít.
Biztonságba helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a zsírra, s így szólt az egérhez:
- Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekem kimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak.
- Csak menj isten nevében - felelte az egér -, s ha valami jót eszel, gondolj rám. Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból!
Persze egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya, se keresztapának nem hívták meg. Ment egyenest a templomba, odaosont a bödönhöz, nyalni kezdte a zsírt, mind lenyalta a fölét. Mikor jóllakott, sétált egyet a háztetőkön, nézelődött, szemlélődött, aztán leheveredett, elnyúlt a napon, s nyalta elégedetten a bajuszát, valahányszor eszébe jutott a zsírosbödön. Nem is ment haza előbb, csak estefelé.
- No, megjöttél? - fogadta az egér. - Biztosan jól mulattál.
- Megjárja - felelte a macska.
- Hát a kicsinek mi lett a neve? - tudakolta tovább az egér.
- Lefölét - vetette oda kurtán a macska.
- Lefölét?! - kiáltott föl ámulva az egér. - Furcsa név, életemben ilyet nem hallottam még. Vagy a ti családotokban talán szokásos?
- Furcsa, nem furcsa, semmivel sem rosszabb holmi Morzsafalónál, ahogy a te keresztkölykeidnél járja - vágta el a vitát a macska.
Nem sokkal ezután megint csiklandozni kezdte a macska ínyét az étvágy.
- Igazán megtehetnéd újra a kedvemért, hogy egyedül viseled gondját a háznak - mondta -, engem megint keresztkomának hívnak, nem utasíthatom vissza, olyan szép fehér sáv van a cica nyakán!
A jóságos egérke megint beleegyezett a macska meg elosont a kertek alatt, belopódzott a templomba, és félig kinyalta a zsírosbödönt.
"Hiába, mindig az esik a legjobban, amit maga eszik az ember" - mondta, és szerfölött elégedett volt a napi munkájával.
Ahogy hazaért, kérdi az egér:
- Hát ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve?
- Befelét - felelte a macska.
- Hogy mondod? Befelét? Életemben nem hallottam még ezt a nevet; fogadjunk, hogy nincs is benne a kalendáriumban!
Hanem a macskának csakhamar újra összefutott a nyál a szájában, valahányszor a bödönre gondolt.
Három az igazság - mondta az egérnek - megint keresztelőre hívnak, a kicsi fekete, mint a szurok, csak a mancsa fehér, de azon kívül aztán egy szál nem sok, annyi fehér szőre sincsen, az ilyesmi nagy ritkaság, minden szent időben egyszer ha megesik. Ugye, elengedsz?
- Lefölét! Befelét! - mormogta az egér. - Olyan fura nevek, annyit tűnődöm rajtuk.
- Mert folyton itthon kuksolsz a szürke háziruhádban, hagyod, hogy a hajad a nyakadba nőjön, és képzelődöl - felelte a macska. - Így van az, ha valaki ki sem teszi a lábát a szobából.
Míg a macska odajárt, az egér kitakarította, rendbe tette a házat. A pákosztos macska meg ezalatt kinyalta mind egy cseppig a zsírt a bödönből. "Addig úgysincs nyugta tőle az embernek, amíg mindet meg nem ette" - mondta magában, és csak késő este tért haza, kövéren, jóllakottan.
Az egérnek az volt az első dolga, hogy a harmadik keresztfiú nevét tudakolta.
- Biztosra veszem, hogy ez sem fog tetszeni neked - felelte a macska. - Úgy hívják, hogy Cseppetsem.
- Cseppetsem! - kiáltotta az egér. - Ez a legmeghökkentőbb név valamennyi közt, még sosem találkoztam vele nyomtatásban. Cseppetsem! Vajon mit jelent ez?
Fejét csóválta, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.
Ettől fogva senki nem hívta többé keresztkomának a macskát.
És nemsokára beköszöntött a hideg tél, odakint már nem akadt semmi ennivaló.
Akkor az egérnek eszébe jutott a macska bölcs tanácsa.
- Gyerünk, barátom - mondta neki -, keressük meg a bödönünket, eddig megőriztük, bezzeg most jólesik majd!
- Az igaz - felelte a macska -, jólesik majd neked, akárha az ablakot nyalogatnád.
Útnak indultak, s ahogy odaértek a templomba, ott volt a bödön a helyén, csakhogy üresen.
- Ó, most látom csak, mi történt, most derül ki, milyen barátom vagy! - kiáltotta az egér. - Azzal, hogy keresztelőre mégy, fölfaltad az egészet, előbb le a fölét, aztán be a felét, végül nem hagytál...
- Nem hallgatsz! - rivallt rá a macska. - Ha még egy szót szólsz, bekaplak!
...cseppet sem - mondta a szegény egér, mert már a nyelvén volt, s akarta, nem akarta, kiszaladt a száján.
A macska utána ugrott, de az egér gyorsabb volt, elszaladt. Azóta is vigyáz, hogy a macskával ne találkozzék.

Grimm mese
A FARKAS ÉS A HÉT KECSKEGIDA

Volt egy öreg anyakecske s annak hét gidácskája. Úgy szerette őket, ahogy csak anya szeretheti a gyerekeit. Egyszer eleségért készült az erdőbe. Összehívta a gidákat, és így szólt hozzájuk:
- Kedves gyermekeim, kimegyek az erdőre. Vigyázzatok, óvakodjatok a farkastól: ha beengeditek, szőröstül-bőröstül fölfal. Furfangos állat a farkas, még azt is megteszi, hogy idegen bőrbe bújik, de ha jól figyeltek, reszelős hangjáról, fekete mancsáról nyomban ráismertek.
- Vigyázunk, édesanyácskánk, hogyisne vigyáznánk! - mondták a gidák. - Elmehetsz nyugodtan.
Erre a kecskemama búcsút vett tőlük, és elindult az erdőbe.
Alig telik el egy negyedóra, kopogtatnak az ajtón, s valaki beszól:
- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Mindegyikteknek hoztam valami finomságot!
Hanem a gidák tüstént felismerték a farkast reszelős hangjáról.
- Nem nyitjuk ki! - kiabálták. - A mi édesanyánknak kedves, lágy a hangja, a tiéd meg csúnya, reszelős. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!
A farkas mordult egyet, bosszantotta, hogy így túljártak az eszén. Kapta magát, elszaladt a boltba, vásárolt egy jókora darab krétát.
- Minek neked az a kréta, ordas koma? - tréfálkozott a boltos. - Talán beiratkoztál az iskolába?
De a farkasnak nem volt kedve a tréfához. Végigmérte a boltost úgy, hogy annak majd elhűlt a vére; azt sem tudta, hogyan szabaduljon a kedves vevőtől. A farkas pedig megette a krétát, s attól egyszerre vékony lett a hangja, szinte maga sem ismert rá. "No - gondolta -, ez így jó lesz" - azzal visszament kecskéékhez, megint bekopogtatott, s megint beszólt nagy mézesmázosan:
- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Hoztam mindegyikteknek valami jó falatot!
De már annyira kívánta a gidahúst, hogy nem tudta megállni, be ne lessen az ablakon, és szemügyre ne vegye a kívánatos pecsenyét. Éppen csak egy pillanatig tartott az egész, aztán máris lekapta a fejét, nehogy észrevegyék, a mancsát azonban meggondolatlanul otthagyta az ablakpárkányon. A gidák meglátták, és visszakiabáltak neki:
- Nem nyitjuk ki, dehogy nyitjuk! A mi édesanyánknak szép fehér lába van, a tiéd meg csúnya fekete. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!
A vén ragadozó dühösen körülszaglászta a házat, nincs-e rajta valahol rés, amin befurakodhatna; de még egy fia repedést sem talált. Erre nagy mérgesen elszaladt a pékhez.
- Megütöttem a lábamat, kenj rá gyorsan egy kis tésztát!
A péktől meg loholt a molnárhoz.
- Szórd be hamar liszttel a mancsomat!
A molnár nem tudta mire vélni a furcsa kívánságot. "No, ez a hamis jószág megint rosszban töri a fejét" - gondolta. Hímezett-hámozott, de a farkas rámordult:
- Egy-kettő, vagy nyomban fölfallak!
A molnár megijedt, nem teketóriázott tovább, beszórta liszttel a farkas lábát, úgyhogy az tiszta fehér lett.
Akkor a rosszcsont harmadszor is bekopogtatott a kecskéék ajtaján.
- Nyissátok ki, kedveskéim, én vagyok itt, édesanyátok. Találjátok ki, mit hoztam nektek az erdőből!
- Előbb mutasd meg a lábadat! - szóltak odabent az óvatos kis gidák.
A farkas nagy bátran föltette csirizes-lisztes mancsát az ablakpárkányra. Fehér volt, a kecske lába sem lehet fehérebb. Erre a gidák nyugodtan ajtót nyitottak.
Bezzeg megrémültek amikor meglátták a dühös ordast! Ahányan voltak, annyifelé menekültek. Az első az asztal alá ugrott, a második az ágyba bújt, a harmadik a kályhába, a negyedik a konyhába, az ötödik a szekrénybe, a hatodik a mosdótál alá, a hetedik meg a faliórába. De a farkas megtalálta őket; éhes is volt, mérges is volt, egymás után mind bekapta. Csak a legkisebbiket nem lelte meg azt, amelyik a faliórában rejtőzött.
Mikor jóllakott, odébbállt. Lefeküdt kint a réten egy fa alá, és elaludt.
Nemsokára megjött az erdőből a kecskemama. Majd meghasadt a szíve attól, amit látott! Az ajtó tárva-nyitva, asztal, szék, lóca egymás hegyén-hátán, a mosdótál összetörve, vánkos, takaró lehúzva az ágyról. Kereste a gyerekeit, de hiába. Sorra kiabálta a nevüket, de nem felelt senki. Végül, amikor az utolsót hívta, megszólalt egy cingár hangocska:
- Itt vagyok, édesanyám!
- Hol? - kiáltotta kétségbeesetten szegény kecskemama, és föl-alá szaladgált a romok közt. - Hol vagy, édes lelkem?
- Itt, az órában! - cincogta a gida.
A kecskemama fölágaskodott, és kiszedte az órából a csemetéjét; a többit siratta, ennek az egynek meg úgy örült, hogy csak úgy potyogtak a könnyei.
- Hát még akkor hogy potyogtak, amikor a legkisebbik gidától megtudta, mi történt! Azt sem tudta, hová legyen bánatában; már-már azon volt, hogy nekiszalad keservében a világnak. Kifordult a házból, neki a rétnek, a kis gida meg sírva-ríva a nyomában.
Hát ahogy a rétre ért, szinte gyökeret vert a lába. Ott feküdt a farkas a fa alatt, és horkolt, hogy csak úgy remegtek belé az ágak! Az öreg kecske nézte, nézte, mint aki kővé dermedt. Addig nézte, míg észre nem vette, hogy valami fickándozik a farkas kövér hasában. "Uram teremtőm, csak nem az én szegény gyerekeim mozognak ott?" - gondolta. Hazaszalasztotta a gidát ollóért, tűért, cérnáért, aztán nekilátott, kezdte fölvágni az ordas bendőjét. Alig nyisszantott egyet, máris kidugta a fejét egy gida.
- Csakhogy látlak, édesanyám! - kiáltotta, s örömében már-már a nyakába ugrott kecskemamának. De az most nem ért rá az ilyesmire; szaporán csattogtatta az ollót metélte a farkas irháját, míg csak mind a hat fia ki nem ugrott a bendőből, s ott nem táncolt körülötte. Mert hát a mohó fenevad egészben nyelte le valamennyit!
Mikor mindnyájan együtt voltak már, s alaposan ki is örvendezték magukat, azt mondta a kecskemama:
- Menjetek, keressetek jó nagy köveket! Belevarrjuk ennek a tűzre való állatnak a hasába, amíg alszik!
A gidák egész halom követ hordtak össze, aztán nekifogtak, s annyit tömtek az ordasba, amennyi csak belefért. Mikor a rakodással elkészültek, kecskemama sietve összevarrta a farkas irháját. Észre se vette a gonosz, olyan mélyen aludt, meg se moccant közben.
Késő délutánig horkolt, akkor elfordult az árnyék, rásütött a lemenő nap és fölébresztette.
Ásított egy nagyot a koma, aztán föltápászkodott, hogy igyék egyet a kútnál, mert rettenetesen megszomjazott.
- Úszni akarnak a gidák! - mormolta kedélyesen. Csak azt nem értette, hogy lehet ilyen átkozottul nehéz az a hat gyenge csontú gidácska. Lépett egyet-kettőt, imbolyogva, mint a részeg; a kövek meg összekocódtak, zörögni kezdtek a hasában.

Mi csörög, mi zörög?
A hasamban mi görög?
Azt hittem, hat gidát nyeltem,
mégis csak kő kocog bennem...

dünnyögte bosszúsan, s alig várta, hogy egy jót kortyolgasson a jéghideg vízből. Áthajolt a káván, s abban a pillanatban a sok kő mind előrelódult a hasában. Fejest bukott a kútba, és szánalmasan belefulladt.
A gidák a sövény mögül lesték, mi történik. Mikor az ordas eltűnt a kútban, nagy vidáman előszaladtak, körbe fogództak, nótára gyújtottak, azt énekelték:
Kellett neked kecskegida?
Odalettél, farkas koma!
És örömükben anyjukkal együtt körültáncolták a kutat.

Grimm mese
HOLLE ANYÓ

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
- Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

Grimm mese
A CSODÁLATOS HEGEDŰS

Volt egyszer réges-régen egy csodálatos hegedűs. Szerte bolyongott a világon, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt, hol meg arra; vagy a felhők játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a folyó tükrén; sosem unatkozott mindig volt látnivalója.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak" - mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elő a sűrűből.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedűs. - Ha szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! - fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábodat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta a két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak."
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam - ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdődik a lecke - mondta a hegedűs. - Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen, a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedűs. - Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen eltanulnám tőled.
- Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedűs -, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod - bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdődik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből.
Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után; megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! - siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből hallgathassa a muzsikálást.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!"
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.

Grimm mese
A FEHÉR KÍGYÓ

Élt valaha régen egy király, akinek messze földön híres volt a bölcsessége. Nem maradt előtte rejtve semmi, mintha csak a szelek súgták volna meg neki a titkokat. Hiába lepleztek, hiába takargattak előtte valamit: a király rögtön megtudott mindent.
Ezen aztán váltig csodálkoztak az országban, de csodálkoztak egy különös szokásán is. Amikor ugyanis vége volt az udvari ebédnek, a király mindenkit kiküldött az ebédlőteremből, aztán egy idő múlva csöngetett, s akkor egyik bizalmas szolgája egy letakart tálat tett elé. A király, mielőtt a fedőt fölemelte, a szolgát is kiküldte, így aztán senki nem tudta, mi van a tálban, mit eszik a király, ha magára marad az ebédlőben.
Csakhogy a szolga oldalát rettenetesen furdalta a kíváncsiság! Addig-addig, hogy a végén már nem bírt ellenállni neki; s egy szép napon, amikor a király másodszor is becsöngette, hogy vigye el a tálat, nem a szokott helyére tette, hanem beosont vele a szobájába, magára zárta az ajtót, és leemelte a fedőt. Mit talált a tálban? - Egy fehér kígyót.
Ha már idáig jutott, hogyan állhatta volna meg, hogy meg ne kóstolja? Leszelt belőle egy darabkát, és a szájába vette.
Abban a pillanatban furcsa, szapora csacsogást hallott az ablaka felől.
"Hát ez miféle terefere?" - gondolta.
Odament az ablakhoz, és kifülelt. Hát a verebek fecsegtek egymás közt a bokrok alatt, vége-hossza nem volt a pletykának: mit láttak, mit hallottak, mi történt a szomszédéknál, mi a harmadik határban. És a szolga szóról szóra mindent kihallgatott; mert aki a fehér kígyó húsából evett; annak egyszeriben csodálatos képessége támadt: megértette az állatok nyelvét.
Történt ebben az időben, hogy a királynénak eltűnt a legszebbik gyűrűje. A szolgának mindenüvé szabad bejárása volt, reá esett hát a gyanú; ki más lehetne a tettes, mint ő? A király maga elé idézte, és keményen megfenyegette, hogy ha másnapig meg nem nevezi a bűnöst, senki le nem mossa róla a tolvaj nevet, s ugyan meg nem szabadul a büntetéstől! Hiába hangoztatta a jámbor, hogy ártatlan, és színét se látta a királyné gyűrűjének: nem használt az semmit.
- Úgy vigyázz, hogy holnap tömlöcbe vetnek, tán még fejedet is veszik! - mondta neki az udvarmester, és kikergette a palotából.
Szegény szolga mit tehetett egyebet? Lement nagy búsan a kertbe, leült egy fa árnyékába, tenyerébe temette a fejét, s úgy töprengett, úgy emésztődött, hogyan szabadulhatna meg ebből a nagy veszedelemből.
Nem messze tőle kis patak folyt, partján ott pihentek a királyné majorságának a kacsái, tollászkodtak, és közben bizalmasan elbeszélgettek. A szolga egyszerre hegyezni kezdte a fülét. Arról folyt köztük a szó, hol, merre totyogtak aznap hol, miféle jó eledelre akadtak. S akkor az egyik kacsa bosszúsan azt kiáltotta:
- Kegyetlenül nyomja a begyemet az az átkozott gyűrű!
- Miféle gyűrű? - kérdezte egy másik.
- Az, amelyiket siettemben véletlenül lenyeltem a királyné ablaka alatt!
A szolga, amint ezt meghallotta, fölugrott, nyakon csípte a kacsát, s akárhogy jajgatott, akárhogy hápogott, szaladt vele a konyhába a szakácshoz.
- Vágd le gyorsan ezt a récét! Épp elég kövér már!
- Az igaz - hagyta helyben a szakács, és meglatolgatta a szárnyast -, derekasan meghízott, éppen jó lesz vacsorára.
Azzal nyissz! - elvágta a kacsa nyakát, és elkezdte kibelezni. A begyében egy csomó kukorica közt megtalálták a királyné elveszett gyűrűjét.
A szolga ment egyenest a királyhoz.
- Felséges uram, itt van a gyűrű, most találtuk egy kacsa begyében; itt a bizonyság rá, hogy igazat szóltam: ártatlan vagyok.
A király restellte magát az igazságtalansága miatt.
- Látom, alaptalan volt a gyanú - mondta -, jóvá akarom tenni a rajtad esett sérelmet. Kérhetsz, amit akarsz: aranyat, magas állást a palotámban; minden kívánságodat teljesítem.
De a szolgának nem volt kedve olyan házban maradni, ahol megrágalmazták, és kételkedtek a becsületében.
- Uram királyom - felelte -, köszönöm a Felséged jóságát, de nekem csak egyetlen vágyam van: szeretnék egy kicsit világot látni. Nem is kérek egyebet, csak egy jó lovat meg egy kis pénzt, útravalónak.
- Menj le az istállómba, válassz lovat magadnak - mondta a király, és meghagyta a kincstartójának, lássák el a szolgát annyi pénzzel, amennyit akar.
A szolga aztán nyomban útnak is indult; nekivágott a nagyvilágnak.
Egy szép napon, amint éppen egy tó partján poroszkált, három halat pillantott meg: fönnakadtak a nádban, és keservesen tátogattak. A halakról ugyan azt tartják, hogy némák, ő azonban meghallotta és meg is értette a panaszukat: azon siránkoztak, milyen keserves dolog, hogy ilyen nyomorultul kell elpusztulniuk.
A szolga jó ember volt, megesett rajtuk a szíve, leszállt a lováról, és visszatette a három pórul járt pontyot a vízbe.
Azok egyszerre ficánkolni kezdtek örömükben; csaptak egyet-kettőt a farkukkal, s eltűntek, de csakhamar újra kidugták a fejüket a tóból, és azt mondták:
- Jótett helyébe jót várj; megháláljuk még neked, hogy megmentetted az életünket.
A szolga továbbkocogott, de egyszerre mintha vékonyka hangot hallana odalent a homokban. Fölfigyelt, mi lehet az; hát egy hangyakirály jajveszékelt odalent:
- Ó, ha az emberek egy kicsit óvatosabbak volnának azokkal az otromba nagy állataikkal! Ez a buta ló a végén még egész népemet agyontapossa a vaskos patáival!
A szolga gyorsan megrántotta a kantárszárat, és befordult egy dűlőre, nehogy a sürgő-forgó bolynak baja essék.
A hangyakirály meg utána kiáltott:
- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!
A dűlő erdőbe torkollott, s az út most abban kanyargott tovább. A szolga föl-föltekintett az akácok ritka lombján át az égre. Hát az egyik fa tetején egyszer csak észrevett egy gallyakból összetákolt hollófészket. A hollópár ott állt a fészek szélén. Éppen hajigálták kifelé a fiókáikat.
- Takarodjatok, akasztófavirágok! - rikácsolták. - Elég nagyok vagytok, ideje, hogy gondoskodjatok magatokról!
A szerencsétlen fiókák szárnyukszegetten hevertek a fűben; csapkodtak, verdestek és siránkoztak.
- Hogyan gondoskodhatnánk magunkról, gyámoltalan fiókák, hiszen még repülni sem tudunk! Nincs más hátra, éhen kell pusztulnunk.
A szolga megszánta őket, leszúrta a lovát, s otthagyta nekik eledelül. A hollófiak odaszökdécseltek, nekiestek a lakomának, és mikor jóllaktak, elkezdtek kiabálni:
- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!
A szolga most már gyalog bandukolt a világban. Ment, mendegélt, végül egy nagy városba ért.
Zsivaj, lárma, tülekedés volt az utcán, a sok nép csak úgy hullámzott, az emberek majd egymást tiporták.
- Mi van itt? - kérdezősködött a szolga. - Mire vár ez a tömeg?
De nem kapott feleletet; mindenki ágaskodott, a nyakát nyújtogatta, mert az egyik utcából egyszerre előrúgtatott egy piros bársonyruhába öltözött lovas, belefújt a kürtjébe, és amikor csend lett, harsány hangon rákezdett a mondókájára:

Közhírré tétetik országnak és világnak;
a királykisasszony férjet keres magának.
Aki jelentkezik gondolja meg a dolgát,
mert halál fia, ha nem állja meg a próbát.
Ráment az élete már sok derék legénynek.
Van-e ma köztetek leánykérő, vitézek?

- Van! - kiáltotta a szolga.
A tömeg utat nyitott neki, ő meg odaállt a lovas elé, és azt mondta:
- Egy életem, egy halálom: itt vagyok, jelentkezem a királykisasszony kérőjének!
- Meggondoltad? - kérdezte a lovas. - Ha nem tudod teljesíteni a feladatot, téged is lenyakaznak, mint a többi vakmerőt. Még visszaléphetsz!
- Míg a nagyvilágot jártam, hallottam a hírét a királykisasszony szépségének; tudom, nincs nála szebb széles e földön. Vagy elnyerem a kezét vagy meghalok!
Most már a lovas nem akadékoskodott tovább; bevezette a palotába, egyenest a király elé, a trónterembe. A király jobbján ott ült a leánya; olyan ragyogó szép volt, hogy a szolgának belekáprázott a szeme.
A királykisasszony nem szólt egy szót sem, csak lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és rátette egy aranytálcára. A szolgára jóformán oda se nézett; büszkén, kevélyen kivonult a teremből.
- Ezt a gyűrűt kell felhoznod a tenger fenekéről - mondta a király. - Ha nélküle jössz vissza, addig lökünk vissza a hullámokba, míg oda nem veszel.
Az ifjút kivitték a tengerpartra, ott a szeme láttára jó mélyre beeveztek, és beledobták a gyűrűt a vízbe.
- Ezt aztán keresheted! - mondták, és ott hagyták egyedül.
Ő csak állt, állt a parton, és még csak nem is töprengett rajta, hogyan teljesíthetné a feladatot; ki tudná megtalálni azt a parányi gyűrűt ez alatt a nagy víz alatt abban a rengeteg homokban?
"No - gondolta magában -, búcsúzz el a napvilágtól, mert holnap vége az életednek!"
Hanem egyszer csak fodrozódni kezdett a tenger sima tükre; tiszta volt a víz, egészen áttetsző, s három hal siklott benne, egyenesen feléje. A középsőnek volt valami a szájában; ahogy a közelébe értek, látta, hogy egy kagyló. A hal kiúszott vele a partra, letette az ifjú lába elé, s így szólt:
- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.
Egy csobbanással elmerült, és már el is tűntek mind a hárman; csak a víz fodrozódása mutatta, merre siklanak, befelé a mélybe.
Az ifjú fölvette a homokból a kagylót, és kinyitotta: benne csillogott az aranygyűrű. Sietett a palotába, jelentkezett a király előtt, tenyerén tartotta a gyűrűt, úgy mondta:
- Uram királyom, teljesítettem a feltételt, kérem a megígért jutalmat!
Hanem a kevély királylány hallani sem akart róla.
- Aki nem rangombéli, annak még egy próbát kell kiállnia - mondta.
Leszaladt a kertjébe, és a tulajdon kezével szórt szét tíz szakajtó kölest a pázsiton.
- Ezt holnap hajnalra, mielőtt a nap fölkel, mind fel kell szedned mondta. - Ha csak egy szem híja lesz is: vége az életednek!
Az ifjú leült a kertben egy padra. Egy kicsit gondolkodott, hogyan lehetne összeszedni a kölest; de hát tudta ő azt jól, hogy sehogyan sem! Nem is törte magát többet, ült, és várta, hogy megvirradjon, és vigyék a vesztőhelyre.
Úgy elbúsult a sorsán, hogy talán aludt is valamicskét; mert amikor fölnyitotta a szemét, az ég már világos volt, éppen kelt a nap, most világította meg az első sugár a mennyboltot. S abban a pillanatban vékony hang hallatszott valahonnét a fűből:
- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.
Az ifjú meglepődve lenézett: ott állt színig tele mind a tíz szakajtó, egy árva szem sem hiányzott a kölesből. A fűszálak még hajladoztak egy darabig, mintha selymes fuvalom simogatná őket: a hangyakirály vonult el a népével.
Kora reggel maga a királylány ment le a kertbe, és nem győzött hova lenni a csodálkozástól, amikor meglátta a padon a békésen üldögélő ifjút és lábánál a tíz, kölessel teli szakajtót.
Az ifjú a királykisasszony láttára fölkelt a helyéről, meghajolt, s azt mondta:
- Teljesítettem a második feladatot is, kérem a megígért jutalmat!
- Akár teljesítetted, akár nem, addig nem leszek a feleséged, míg el nem hozod nekem az almát az élet fájáról! - mondta a királykisasszony, hátat fordított neki, és fölszaladt a palotába.
Szegény fiú azt sem tudtat merre van az élet fája. De föltette magában: keresi, ameddig a lába bírja, s megy, amíg meg nem találja.
Három országot bejárt már, s egy este a negyediknek a szélén egy nagy erdőbe ért. Letelepedett egy fa alá, és lehunyta a szemét, hogy kialudja a fáradtságát. Egyszer csak hallja, hogy valami moccan a feje fölött a lombban, mintha madár rebbenne. Fölnézett, de a sötétben nem látott már semmit, csak valami fényesség villant előtte, és valami az ölébe hullott: Megkereste, mi az: egy aranyalma volt.
Aztán megint rebbent a lomb, suhogás hallatszott, szárnyak suhogása, és máris ott ült a térdén három holló.
- Mi voltunk az a három hollófi, akit megmentettél az éhhaláltól - mondták. - Hallottuk, hogy az aranyalmát keresed. Átrepültünk a tengeren a világ végére. Ott áll az élet fája: elhoztuk neked az aranyalmát róla.
Az ifjú tagjaiból egyszerre elszállt a fáradtság. Tüstént útnak indult, s ment pihenés nélkül, amíg vissza nem ért a királylányhoz. Átadta neki az aranyalmát, s így szólt:
- Teljesítettem ezt a kívánságodat is; most már teljesítsd te is az enyémet: légy a feleségem.
A királylány most már nem vonakodott tovább. Megfelezték és megették az élet almáját. A királylány szíve megtelt tőle szeretettel, szerelemmel; egybekeltek, és még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Grimm mese
A SZALMASZÁL, A PARÁZS MEG A BABSZEM

Élt egyszer egy faluban egy öregasszony. Szerzett egy tál babot meg akarta főzni. Tüzet rakott hát a kis kemencéjébe, és hogy hamarabb föllobbanjon a láng, fogott egy marok szalmát, azzal gyújtott be. Ahogy a babot beleöntötte a fazékba, véletlenül kipottyantott egy szemet, nem is vette észre. Odaesett a babszem a földre, egy szalmaszál mellé. Aztán kipattant egy darabka parázs a tűzhelyből, az is melléjük hullott. Így hát hárman voltak: a szalmaszál, a parázs meg a babszem.
- Jó napot, kedves barátaim, honnét kerültök ide? - kérdezte udvariasan a szalmaszál.
- Én szerencsére kiugrottam a tűzből - felelte a parázs. - Ha ezt erőnek erejével meg nem teszem, halál fia vagyok: hamuvá hamvadok.
- Én is ép bőrrel menekültem meg - mondta a babszem -, de ha az öregasszony bedug a fazékba, irgalmatlanul kásává fővök én is, mint a pajtásaim.
- Nekem talán jobb sors jutott volna? - szólt a szalmaszál. - Valahány testvérem volt, ez a vénasszony mind a tűzbe vetette, hatvanunkat markolt össze egy szuszra, hatvanunkat akart füstté emészteni. De én szerencsére kisiklottam az ujjai közt.
- Most aztán mitévők legyünk? - kérdezte a parázs.
- Én azt mondom - szólt a bab -, hogy ha már ilyen szerencsésen megmenekültünk a halál torkából, maradjunk is együtt, legyünk jó pajtások. És nehogy még egyszer ilyen halálos veszedelembe kerüljünk itt, nosza, oldjunk kereket, vágjunk neki hármasban a nagyvilágnak.
A másik kettőnek tetszett az ajánlat. Tüstént útnak indultak, s mentek, mendegéltek, míg egy kis patakhoz nem értek. Hanem a patakon nem volt se híd, se palló; nem tudták, hogyan kelhetnének át a túlsó partra. Egy ideig tanakodtak, aztán a szalmaszálnak jó ötlete támadt.
- Tudjátok, mit? - mondta. - Én majd keresztbe fekszem a vízen, ti meg átsétáltok rajtam, akár egy hídon.
Azzal szolgálatkészen kinyújtózott a két part közt.
A parázs világéletében tüzes természetű volt. Most se sokat teketóriázott, hanem nagy kevélyen föltipegett az újdonsült hídra. Éppen a közepére ért, amikor meghallotta odalent a víz zubogását. Akármilyen nagy legény volt, erre azért mégis inába szállt a bátorsága - mert a víz elől tudvalevőleg a legvitézebb parázs is meghátrál -, megtorpant, egy tapodtat sem mert továbbmenni.
A szalmaszál érezte ugyan, hogy süti a tűz a hátát, de olyan jól nevelt volt, nemhogy kiabálni restellt volna, de még csak meg sem zizzent. Egyszerre láng lobbant belőle; dereka beroppant, kettévált s elhamvadt.
- Szszsz! - mondta a parázs, de többet egy mukkot se tudott szólni; belepottyant a vízbe, és sisteregve kiadta a lelkét.
Az óvatos babszem még mindig ott várakozott a parton. Mikor látta, mi történt, elkezdett kacagni. Akkorát kacagott, hogy menten megpukkadt.
Épp egy vándorszabó ment arra az úton. Észrevette a babszemet, megesett a szíve rajta, tűt-cérnát kerített, s egykettőre összevarrta.
A babszem szépen megköszönte a szabó szíves jóságát, azzal elváltak, az egyik ment jobbra, a másik meg balra.
De mert a szabónak nem volt, csak fekete cérnája, máig is ott látni minden babszemen a fekete fércet.

Grimm mese
A HALÁSZ MEG A FELESÉGE

Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.
- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.
- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?
Azzal visszacsusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, felszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.
- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az asszony.
- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.
- És nem kívántál érte semmit tőle?
- Nem. Mit is kívántam volna?
- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja.
- Ej, hagyd, anyjuk - mondta az ember -, mi a csodának mennék!
- Ugyan, ne tehetetlenkedj! - zsörtölődött a felesége. - Nem megfogtad? Nem elengedted? Neked köszönheti az életét; biztosan megadja, amit kérsz tőle. No, csak szedd a lábad, de hamar!
Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.
A víz zöld meg sárga volt, már nem olyan tiszta, mint az előbb. A halász kiállt a szélére, és elkezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi:
- No, mit akar hát?
- Azért rágja a fülem - felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.
- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.
Az ember hazament. Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony.
S ahogy meglátta az urát, elébe ment, s azt mondta: - Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb már nálunk!
Csinos pitvar, takaros kis szoba volt a házban, puha ágy mindegyiküknek. Konyha és éléskamra, felszerelve mindennel: vasedénnyel, rézedénnyel, fehér porcelánnal. A ház mögött kis udvar, benne tyúk, kacsa, lábasjószág, a végében zöldségeskert, gyümölcsöskert.
- No, tetszik? - kérdezte az asszony.
- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak!
Hanem az asszony felemelte a mutatóujját, úgy mondta: - Majd ezen még gondolkodunk!
Azzal jóízűen megvacsoráztak, majd lefeküdtek, és aludtak reggelig.
Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony:
- Hallod-e, ember! Nagyon szűk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska; nagyobbat is adhatott volna a csuka. Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt.
- Asszony-asszony - korholta a halász -, elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?
- Menj csak, ha mondom! A csuka biztos megadja.
- Nem úgy van, asszony! Most adott házat, hogyan háborgathatnám már megint? Még zokon venné.
De az asszony ráripakodott:
- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom!
A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén". Ahogy a partra ért, látta: sűrű a víz, lila, szürke és sötétkék, nem olyan zöld és sárga, mint a múltkor; de azért még csendes volt. Megállt a szélén, rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar lakni!
- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában.
A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönn állt a lépcső tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:
- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!
Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a gazdáik előtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat.
- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.
- Bizony, gyönyörű szép - felelte a férje -, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.
- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége. Előbb alszunk rá egyet.
Azzal lefeküdtek.
Másnap az asszony ébredt korábban. Éppen megvirradt: ahogy az ágyból kitekintett, ott pompázott a szeme előtt az egész vidék. Az ura még lustálkodott, nyújtózkodott, heverészett a finom ágyban, de az asszony oldalba lökte a könyökével.
- Kelj már fel, ember, kukkants csak ki az ablakon! Miért ne lehetne ez az egész gyönyörű ország a miénk? Eredj gyorsan a csukához, mondd meg neki, hogy királyné akarok lenni.
- Asszony, asszony - korholta a férje -, ugyan mi a csudának lennél te királyné? Én bizony nem akarok király lenni!
- Hát ha te nem akarsz, nem akarsz; de én királynő leszek, megértetted?! - pattogott az asszony. - Egy-kettő, siess a csukához, mondd meg neki, mit kívánok!
Szegény halász egészen nekikeseredett, hogy a felesége most meg már királynő akar lenni. "Nincs ez rendjén" - dohogta magában, de szólni nem mert egy szót sem, mert hát tudta, hogy az asszonnyal nem tanácsos ujjat húzni. Így aztán akár tetszett neki, akár nem, csak kiballagott megint a tengerhez.
Kiért a partra, s ijedten látta, hogy a víz egészen feketésszürke, háborogva hányja a habját, és igen bűzlik. Azért mégiscsak odaállt a szélére, és elkezdte a mondókáját:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, most meg királynő akar lenni!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
A jámbor embernek majd leesett az álla, amikor a kastélyuk helyén csipkés oromfalú, bástyás-tornyos várat talált. Silbak állt a kapu előtt, az udvaron meg csak úgy nyüzsgött a sok katona, dobos meg trombitás. Belépett a házba: csupa arany, csupa márvány volt odabent minden, meg csupa pompás szőnyeg, csupa aranyos bojt. Trombita harsant, fölpattant a nagyterem ajtaja: a testőrség díszbe vágta magát, a hopmester hajbókolt, a halászné meg ott ült aranyos-gyémántos trónuson, fején aranykoronával, kezében drágaköves színarany jogarral. Jobbra is, balra is hat-hat szépséges leányzó állt mellette, szép sorjában úgy, hogy a következő mindig egy fejjel kisebb volt annál, aki mögött állott. A halász odalépett elébe:
- Asszony, hát királynő lettél?
- Úgy bizony - felelte az asszony -, királynő vagyok.
Az ember csak állt és nézte, s amikor már jól megnézte, így szólt:
- Szó, ami szó, ugyancsak takaros királynő vagy! Hanem most aztán már igazán nem kívánunk többé semmit.
- Dehogynem! - tiltakozott a halászné, és egészen elfogta a nyugtalanság. - Unalmas dolog ez, máris alig állhatom. Menj el a csukához, mondd meg neki: királynő ugyan vagyok már, de most császárnő akarok lenni!
- Asszony, asszony - csóválta a fejét a halász -, minek lennél te császárnő?
- Mondom neked, siess a csukához, császárnő akarok lenni!
- Érts szót - mondta az ember -, már hogyan tehetne téged császárrá a csuka? Császár csak egy van a birodalomban; császárrá még a csuka sem tehet senkit; nem és nem!
- Micsoda?! - rikoltott az asszony. - Én vagyok a királynő, te meg csak a férjem vagy, mégsem engedelmeskedel? Indulj, egy-kettő; aki megtesz valakit királynak, megteheti császárnak is! Szedd a lábad; ne is merészelj ellenkezni velem, mert megharagszom!
Mit tehetett szegény feje? Ha kelletlenül is, de csak elindult; tudta, nem tanácsos magára haragítani az asszonyt, különösen most, hogy királynő lett. De ahogy bandukolt, magában egyre csak azt hajtogatta: "Sehogyan sincs ez rendjén, ez a császárság mégiscsak szemtelenség, ezért végül még a csuka is megharagszik."
Így morfondírozott, míg ki nem ért a tengerpartra. Színfekete volt a víz, sűrű, mint az olaj, háborgott erősen, hányta a tajtékot, s olyan forgószél nyargalászott rajta, hogy csak úgy kavargott. A halász megijedt; megállt a parton, aztán vonakodva, félősen rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj, kedves csuka, császárnő akar lenni a feleségem!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
Az ember hazament; hát ott áll előtte egy gyönyörűséges palota csiszolt márványkőből, alabástrom szobrokkal, aranycirádákkal. A kapu előtt katonák meneteltek, pergett a dob, rárivallt a trombita, harsogtak a kürtök. Odabent pedig úgy sürögtek-forogtak a bárók, grófok, hercegek, mintha csak inasok volnának; hajbókolva tárták ki előtte a színarany ajtót. A halász belépett: ott ült a felesége egyetlen aranytömbből kifaragott trónusán, volt az vagy két méter; fején háromrőfnyi, briliánsokkal, kárbunkulusokkal ékes korona; egyik kezében a jogar, a másikban az országalma, mellette kétoldalt két sorban a válogatott testőrök, minden következő kisebb az előtte állónál, a legelső kétméteres óriás, a legutolsó meg parányi törpe, akkora, mint a kisujjam. S előtte fejedelmek és hercegek, seregestül. A halász elámult:
- Asszony, hát császárnő lettél?
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász meg csak állt és nézte, aztán amikor már jól megnézte, így szólt: - Szó, ami szó, asszony, ugyancsak takaros császárnő vagy!
A feleség azonban ráripakodott:
- Mit bámészkodol itt?! Császárnő vagyok, az igaz, de most már pápa akarok lenni! Eredj a csukához, mondd meg neki!
- Asszony, asszony, mi minden nem akarsz te lenni? - kérdezte megrökönyödve a férje. - Pápa nem lehetsz, pápa csak egyetlenegy van az egész világon! Hogy is gondolsz ilyet?!
- Hallod-e, ember, ne vitatkozzál velem; kotródj szaporán a csukához, mert nekem még a mai napon pápának kell lennem!
- Nem és nem - tiltakozott a halász -, én ezt meg nem mondom neki, ez mégiscsak sok, pápának igazán nem tehet meg!
- Ne locsogj itt összevissza! - rivallt rá az asszony. - Ha megtett császárnak, megtehet pápának is. Különben pedig jegyezd meg magadnak: én vagyok a császárnő, te meg csak a férjem vagy, azt teszed, amit mondok!
Mit volt mit tennie szegény halásznak? Egészen elkeseredett, de azért elindult; hanem útközben úgy félt, hogy össze-összekoccant a foga, s már-már úgy érezte, tüstént összerogy.
Egyszerre rettenetes szél kerekedett, fekete felhők rohantak az égen, besötétedett, mintha már öreg este volna, nyögtek a lombok, fölcsapott a víz, zúgott, mintha forrna, neki-nekirontott a partnak; tajtékzott a sziklákon. messze vészjeleket adtak a hajók; mint a dióhéjat, ugráltatták, táncoltatták őket a hegynagyságú hullámok. Csak a mennybolt közepén derengett még egy tenyérnyi kékség, körös-körül azonban úgy vöröslött az ég, mint a legvadabb viharban. A halász csüggedten megállt a parton, és reszketve rákezdte:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász -, pápa akar lenni!
- No, menj csak haza szépen, máris az.
Hazament a halász, nagy-nagy templomot talált a kastély helyén s körülötte sok fényes palotát. Áttört a tömegen; hát odabent ezer meg ezer gyertyaszál égett, s a nagy fényességben színarany ruhában ott ült egy magasságos nagy trónuson az asszony, hármas aranykorona a fején, körülötte a papság, kétoldalt meg szép sorjában gyertyák füzérben, a legnagyobb, akár egy torony, a legkisebb, akár egy kicsi mécses. Császárok, királyok hódoltat. előtte térdre borultak, úgy csókolták meg a cipője csücskét.
- Asszony - szólt az ember, mikor végre odaért elébe -, hát pápa lettél.
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász megállt előtte, és jól megnézte magának; de az olyan volt, mintha a fényességes napba nézett volna. Mikor már eleget nézte, azt mondta:
- Szó, ami szó, anyjuk, ugyancsak takaros pápa vagy!
De az asszony csak ült mereven, mint a faszent, meg se rebbent, meg se moccant.
- Most aztán nyughass már - mondta az ember -, pápa vagy, ennél több úgysem lehetsz már!
- Ezen majd még gondolkodom - felelte az asszony.
Azzal aludni mentek. De a halászné, ha már pápa volt is, csak nem nyughatott, csak nem is alhatott. Míg az ura békében szendergett az aznapi sok lótás-futás után, ő a szemét sem hunyta le, hanem csak dobálta magát egyik oldaláról másik oldalára egyre azon rágódott; mi lehetne még. De hiába, semmit nem tudott kitalálni. Közben megvirradt; világosodni kezdett az ég, sötétkékből halványkék lett a színe, az alja meg aranyossárga; aztán egyszerre megjelent a láthatár alján a kelő nap lángvörös korongjának a csücske. Lassan, méltóságteljesen emelkedett mind följebb és följebb a sugárzó égitest egyszerre csak teljes pompájában fölragyogott, elvált a földtől, és elindult diadalmas égi útjára.
A halászné fölült az ágyában, s úgy nézte a napkeltét, mint akit megbabonáztak.
- Hej - sóhajtotta -, most már nincs más vágyam, csak az, hogy én engedjem fel az égre a napot meg a holdat!
Jól oldalba bökte az urát a könyökével.
- Ember, ébredj, öltözz gyorsan, szaladj a csukához! Én akarok lenni az Úristen!
A halász még egészen bódult volt az álomtól, mégis úgy megijedt, hogy azon nyomban kiesett az ágyból. Azt hitte, rosszul hallott; a szemét dörgölve kérdezte:
- Mit beszélsz, anyjuk?
- Azt hogy én akarok lenni az Úristen, én akarom fölengedni a napot meg a holdat az égre!
Közben olyan komiszul mérte végig az urát, hogy annak a torkán akadt a tiltakozás.
- Ne mamlaszkodjál! - sürgette a halászné. - Ugorjál mert baj lesz!
Szegény ember térdre esett előtte, összetette a kezét úgy könyörgött neki.
- Jaj, anyjuk, ezt mát igazán nem teheti meg a csuka! Kérlek, szállj magadba, érd be a pápaságoddal!
Az asszony kiugrott az ágyból, elkezdett föl-le szaladgálni a teremben, haját tépte, tombolt, esztelen dühében vadul visítozta:
- Nem bírom ki! Nem bírom ki! Takarodj!
Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget.
Odakint olyan vihar dühöngött, hogy a jámbort majd leverte a lábáról. Házakat döntött össze, fákat csavart ki, meglódított egy-egy mázsás sziklát, s irtózatos robajjal belegörgette a tengerbe. Az ég szurokfekete volt; villámlott, mennydörgött szüntelenül. A tenger meg úgy harsogott óriási tajtékos hullámaival, hogy szegény halász majdnem megsüketült. Megállni nem tudott, mert az orkán elsodorta volna; lehasalt hát a víz szélén, és vacogó foggal elrebegte a mondókáját:

Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász - ő akar lenni az Úristen!
- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban.
Azóta is ott ülnek.

Grimm mese
A VITÉZ SZABÓCSKA

Egy nyári reggel a szabócska az ablaknál ült, s vidáman varrogatott. Kosárral a hátán arra ment egy parasztasszony, s így kiabált:
- Lekvárt vegyenek!
A szabócska már a hallatára is megnyalta szája szélét. Lekiáltott az ablakból:
- Itt egykettőre elkél a portékája, jó asszony!
Az asszony a nehéz kosárral felmászott a lépcsőn; kifulladt a kapaszkodástól. A szabó kirakatta vele a köcsögjeit, szagolgatta őket, végül azt mondta:
- Jó lekvár. Mérjen ki belőle négy lattal.
A kofa jobb vásárra számított, nem e csekélységért kapaszkodott ilyen magasra! De mit tehetett egyebet, kimérte a négy lat lekvárt, s mérgesen elment.
A szabócska kenyeret szelt, s megkente.
"Mielőtt nekilátok, befejezem a mellényt. Jobban esik majd a kész munka után."
Letette maga mellé a kenyeret, s szaporán dolgozni kezdett.
Meleg volt, ilyenkor csak úgy hemzseg a sok légy. Ült egy seregre való a szabócska szobájának falán is. Szenderegtek a forróságban, de az ínycsiklandón illatra felneszeltek, s csapatostul szálltak a kenyérre.
- El innen! - pattogott a szabócska, s elhessegette a hívatlan vendégeket. Azok nem értették a szót, mind sűrűbben tódultak a zsákmányra.
A szabócskát elfutotta a méreg, s előkapott egy rongyot.
- Adok én nektek!
Azzal irgalmatlanul odavágott.
Az volt ám a pusztítás! Hét döglött légy hevert előtte égnek meredt lábbal.
"Ez igen! - ámuldozott. - Kire mondják, ha nem rám: legény a talpán? Erről az egész városnak tudnia kell!"
Gyorsan kiszabott egy övet. Megvarrta, s nagy betűkkel ráöltötte: "Hetet egy csapásra." Mikor az övet a derekára fűzte, úgy gondolta, ekkora vitézség híre messzebbre kell terjedjen.
- Mit nekem a város! Tudja meg az egész világ, ki vagyok!
Úgy fickándozott a szíve büszkeségében, akár a bárány farkincája.
Nem teketóriázott tovább. Szűk volt neki a műhely, alig várta, hogy végre kint sétáltassa vitézségét a világban. Körülnézett a házban, vigyen-e magával valamit, aminek még hasznát veheti. Csak egy ócska sajtot talált. Zsebre tette, leszaladt a lépcsőn, s ment vitézül a kapuhoz.
Előtte állt egy bokor, ágai közt egy szürke kismadár vergődött. Fennakadt szegényke, sehogy se tudott kiszabadulni. A szabó megszánta. Kivette a tüskék közül, s őt is zsebre dugta. Aztán felpattant az apostolok lovára, s elrúgtatott. Sovány is, fürge is volt, könnyen ment a gyaloglás.
Az út magas hegyre vitte, s nemsokára felért a csúcsra. Hát mit látott? Egy óriás ült a sziklán, s kényelmesen nézelődött.
A szabó odament hozzá:
- Jó napot, pajtikám! Itt lopod a napot, bámészkodsz bele a nagyvilágba. Oda igyekszem én is, szerencsét próbálni. Nem tartasz velem?
Az óriás végigmérte az apró emberkét.
- Ó, te hitvány! - mondta foghegyről.
- Mit beszélsz?! Ide nézz, milyen ember vagyok én! - gombolta ki büszkén kabátját a szabó, s mutatta az övét.
Az óriás csodálkozva olvasta Azt hitte, a kis mitugrász hét embert csapott agyon egyszerre. Most kicsit nagyobb tisztelettel nézett rá, de próbára akarta tenni.
- Ha van erőd, csináld utánam!
Ezzel megmarkolt egy kavicsot. Úgy összenyomta, hogy víz csöpögött belőle.
- Ez is valami? - nevetett a szabócska. - Nekem az ilyesmi csak játék!
Elővette zsebéből a sajtot, s kipréselte a levét.
Az óriás hüledezett, nem nézett ki ennyit belőle. Felkapott egy követ, s olyan magasra hajította, hogy látni is alig lehetett.
- No, babszem, csináld utánam!
- Nem rossz - mondta fitymálva a szabó. - A kő mégis visszahullott a földre. Nem úgy, mint az enyém!
A zsebébe nyúlt, kivette a madarat és feldobta. A kis szárnyas megörült a szabadságnak. Elreppent, s vissza sem tért többé.
- Mit szólsz, pajtás? - kérkedett a szabó.
- Hajítani tudsz - ismerte el kelletlenül az óriás. - Lássuk, a terhet is bírod-e.
Hatalmas tölgy hevert nem messze a földön. Odavezette az óriás a szabót.
- Ha van egy kis szusz benned, segíts kicipelni az erdőből.
- Szívesen - felelte hetykén a kis ember. - Vedd válladra a törzset, én a koronáját viszem: a sok ág, gally a neheze.
Az óriás nekiállt, küszködve vállára emelte a súlyos törzset. A szabócska rátelepedett hátul egy ágra, a behemót hátra se tudott nézni a tehertől. Cipelte fújtatva a fát, s még a szabót is rajta.
Az jól érezte magát a helyén, fütyörészni kezdett:
- Három szabólegények, elindultak szegények... - Még cifrázta is, mintha gyerekjáték lenne neki a cipekedés.
Az óriás húzta-vonta a terhet, aztán nem bírta tovább.
- Vigyázz! Ledobom a törzset!
A szabó fürgén leugrott. Átkapta az egyik ágat, mintha ő is hurcolta volna.
- Ekkora golyhó, s még ezt sem bírja? - szólt az óriásnak. - Nem szégyelled magad?
Az óriás morgott valamit, s mentek tovább. Egy cseresznyefa akadt útjukba. Az óriás felnyúlt a tetejére, ott piroslottak a legérettebb szemek. Meghajlította a fát, s odaadta koronáját a szabónak.
- Együnk!
A szabócska sokkal gyengébb volt, nem bírta tartani a fát. Amikor az óriás elengedte, a korona visszacsapódott. Nagy ívben felrepítve a szabót, kapálózva repült a levegőben. Ahogy végre baj nélkül földet ért, azt mondja neki az óriás:
- Gyenge vagy! Azt a vékony vesszőt sem bírtad tartani?
- Bírtam - felelt a szabó. - Az semmi annak, aki hetet ütött egy csapásra! Odaát a bozótban épp lőttek a vadászok. Megijedtem, hogy eltalálnak, hát átugrottam a fát. Ugord át te is, ha tudod!
Az óriás nekirugaszkodott, nagyot ugrott, de hiába: fennakadt az ágak közt. Így ebben is a szabócska lett a győztes.
Az óriás most igazán méregbe gurult.
- Ha valóban olyan nagy legény vagy, gyere velem a barlangunkba, töltsd nálunk az éjszakát!
- Épp kérdezni akartam tőled, nem tudsz-e éjjeli szállást - felelte vidoran a legény.
Hamarosan megérkeztek a barlanghoz. Néhány óriás ült a tűz körül; vacsoráztak. Mindegyik egész sült birkát tartott a kezében.
A szabócska körülnézett a barlangban.
- Mennyivel tágasabb, mint az én műhelyem!
Az óriás megmutatta neki az ágyát, és rámordult:
- Feküdj le, aludd ki magad!
Az ágy nagy volt a kis szabónak, nem is feküdt bele. A sarokba kuporodott, s ott szunyókált.
Éjfélre járhatott az idő, mikor az óriás óvatosan felkelt. Fogott egy vasdorongot, s úgy rávágott vele az ágyra, hogy az nyomban leszakadt.
"No, ennek az ugribugri szöcskének is megadtam a magáét!"
Kora hajnalban az óriások kimentek az erdőbe. A szabóról megfeledkeztek. Amint odakint tesznek-vesznek, látják, hogy jön nagy vidáman feléjük! Nagyon megijedtek tőle. Attól féltek, egy csapásra agyonvágja valamennyiüket. Fogták magukat, s hanyatt-homlok elszaladtak.
A szabócska addig botorkált a fák közt, míg végre kijutott az erdőből. Mendegélt tovább, s egy királyi palota kertjébe ért. Fáradt volt már, leheveredett a gyepre, s elaludt.
A kertészek a közelben kapáltak. Észrevették, köré gyűltek. Nézegették, ki ez, hogy került ide. Az egyik legény meglátta derekán az övet, s azon az írást.
- Valami nagy vitéz lehet! - suttogták, s mentek jelenteni a királynak.
- Urunk királyunk! A kertben alszik egy hős, hetet üt egy csapásra!
A királynál együtt ült a tanács. Megvitatták, mitévők legyenek.
- Béke van nálunk - mondta az egyikük. - Zavart keltene az országban egy ilyen vakmerő vitéz. Ki tudja, milyen kötözködő természetű. Legjobb lesz, ha szépszerével túladunk rajta.
- Nem úgy van! - mondta egy másik. - Hátha egyszer háború lesz! Akkor nagy hasznát vehetjük!
A többség azon volt, hogy a világ minden kincséért sem szabad elengedni a daliát. A királynak is tetszett a bölcs tanács. Leküldte követét a kertbe, mihelyst felébred, szegődtesse el a szabót hadi szolgálatra.
A követ megvárta, míg alkonyattájt a szabócska nyitogatni kezdte szemét. Akkor mély hajlongással előadta megbízatását.
- Szíves örömest beállok - mondta a kis hős vidoran. - Azért jöttem ide!
Erre nagy tisztességgel felfogadták, külön lakosztályt nyitottak neki az udvarban.
A szabócska berendezkedett, s vígan élte világát. A katonáknak azonban sehogy sem tetszett, hogy a király ilyen nagy vitézt ültetett a nyakukra.
- Mi lesz ebből? - súgták egymás közt. - Ha összekülönbözünk, s közibénk vág, hetünket sújt agyon minden csapása!
Azt kívánták, bár valahol másutt lenne! Pusmogtak, lázongtak, míg végül követet menesztettek a királyhoz. Kérték, bocsássa el őket a szolgálatból.
- Nem olyan fából faragtak minket, hogy kibírjuk valaki mellett, aki hetet üt egy csapásra! - mondták.
A király elszomorodott, hogy most egy miatt az összes hű katonáját elveszíti.
- Bár sose láttam volna ezt a rettenetes vitézt! - sóhajtotta.
Nem merte kiadni az útját; attól tartott, haragjában népestül, hadastul agyoncsapja. Sokáig töprengett, hogy oldhatná meg a dolgot. Egy jó gondolata támadt.
Maga elé hívatta a szabót, s így szólt:
- Rettenthetetlen hős vagy, ezért szeretnék egy ajánlatot tenni. Van az országomban egy nagy erdő. Két óriás lakik benne. Dúlnak, rabolnak, tűzzel-vassal pusztítanak. Teremtett léleknek nincs a környéken maradása; maholnap elnéptelenedik a birodalom azon része miattuk. Aki a közelükbe merészkedik, halál fia! Számítok a vitézségedre, bízom bajnoki erődben, hogy megszabadítod országom a veszedelemtől. Ha megölöd a két óriást, feleségül adom hozzád egyetlen lányomat. Hozományul megkapod a fele királyságot. Adok melléd száz válogatott vitézt is.
"Ez aztán neked való feladat - mondta magának a szabócska. - Nem mindennap ajánlanak valakinek szép királylányt feleségül, fél országot hozományul."
- A feladatot vállalom. A lovasokra azonban nincs szükségem. Aki hetet üt egy csapásra, nem ijed meg kettőtől!
Másnap hetykén kivonult, a lovasok kísérték.
Az erdő szélén azt mondta nekik a szabó:
- Ti letáboroztok, én meg elintézem őket.
Azzal beszaladt az erdőbe, s körülkémlelt. Csakhamar megpillantotta az óriásokat. Egy fa alatt feküdtek, s aludtak.
A szabócska teleszedte kővel a zsebét, s felmászott a fára. A fa derekáig érve lecsusszant egy ágra, s elhelyezkedett az óriások fölött. Elkezdte potyogtatni a köveket az egyik mellére. Az óriás sokáig semmit sem érzett, de a végén csak felébredt. Oldalba lökte cimboráját.
- Miért ütöttél meg?
- Dehogy ütöttelek! Álmodtál.
Azzal aludtak tovább. A szabócska most a másik mellére kezdte hajigálni a köveket.
- Mi az - ordított fel az óriás -, mit dobálsz te engem?!
- Dehogy dobállak - felelt morogva az első. Egy ideig civakodtak, de fáradtak voltak, s megint lecsukódott a szemük. A szabócska kezdte elölről: kikereste a legnagyobb követ, s az első óriás melléhez vágta.
- Ez már több a soknál! - rikkantotta az. Felugrott, elkapta cimboráját, s úgy nekicsapta a fának, hogy az beleremegett. A másik sem maradt adósa. Olyan dühbe gurultak, hogy fákat csavartak ki. Addig ütötték egymást, míg mindkettő holtan nyúlt el a földön. Ekkor a szabócska leszökkent a földre.
"Tiszta szerencse, hogy azt a fát is ki nem tépték, amin ültem - mondta. - Különben ugrálhattam volna egyik ágról a másikra, akár egy mókus."
Kihúzta a kardját, s összevissza szabdalta az óriások mellét, majd visszament a lovasokhoz.
- Amit vállaltam, megtettem - mondta. - A két óriásnak vége. Keményen helytálltak, de mit számít az olyan embernél, aki hetet üt egy csapásra!
- Meg sem sebesültél? - kérdezték a vitézek.
- Hogyisne! Egy hajam szála se görbült!
Azok nem hittek neki. Beügettek az erdőbe, ott találták a két óriást vérben úszva, s körülöttük a kiszaggatott fákat.
Ünnepelni kezdték a hőst, az pedig ment a király elé: követelte az ígért jutalmat.
A király csak hímezett-hámozott, sehogy sem volt ínyére a vőjelölt. Azon törte a fejét, hogy szabadulhatna tőle szépszerével.
- Megkapod a lányom, s a fele országot, előbb azonban még egy nagy tettet kell végrehajtanod. Él az erdőben egy unikornis. Ez az egyszarvú még az óriásoknál is több kárt okoz nekünk, rettegésben élünk tőle. Fogd el nekem élve, utána megtartjuk az esküvőt!
Kötelet és fejszét vitt magával. Kíséretét letáboroztatta az erdőszélen, s bement a sűrűbe. Nem kellett sokáig kutakodnia: jött az unikornis, neki a szabónak, hogy felnyársalja.
- Azért mégsem megy az ilyen egykettőre!
Megvárta, míg az állat a közelébe ér, s gyorsan egy fa mögé ugrott. Az unikornis teljes erővel nekirohant a fának. A szarva beszorult a törzsbe, hiába rángatta, nem bírta kihúzni.
- Megvagy! - rikkantott a szabó. Megkerülte a fát, a kötelet az unikornis nyakába vetette. A fejszével kiszabadította a fába szorult szarvat, s vezette büszkén a vadat.
A király nagyon megijedt, hogy a szabócska ezt a feladatot is teljesítette. Megpróbálkozott egy utolsó kibúvóval. Azt gondolta: hátha most mégiscsak otthagyja fogát ez a világ hőse!
- Egy vadkan is van az erdőben - mondta. - Feltúrja a környéket, rengeteg kárt tesz a fákban. Fogd el, melléd adom a vadászaimat. Utána megtartjuk a lakodalmat!
- Gyerekjáték! - legyintett a szabó.
A vadászokat csak az erdő széléig engedte.
- Pihenjetek itt, míg visszajövök! - mondta nekik. - Az ilyesmit jobb' szeretem magam intézni.
Azok cseppet sem bánták. A vadkan jó néhányszor olyan barátságtalanul fogadta őket, hogy nem volt kedvük találkozni vele.
A szabócska kényelmesen bement az erdőbe, mintha csak sétálgatna kicsit. A dúvad hamar megszimatolta. Habzó szájjal, fogát csattogtatva rohant rá, el akarta tiporni.
Volt a közelben egy erdei kápolna, a szabócska előre kinézte magának. Addig hátrált, míg a nyitott kapuhoz nem ért. Beugrott rajta, végigfutott a padok közt, aztán fürgén kivetette magát a szemközti ablakon. A vadállat tajtékot túrva iramodott utána. Berohant a kapun, s az ablak tövében nekirontott a falnak. A szabócska megkerülte kint az épületet, s a vadra rácsapta a kaput. A kan odabent észrevette, foglyul ejtették. Megfordult, s hörögve ostromolta a kaput, de hiába: kemény, vaspántos tölgyfából volt.
A szabócska odakiáltotta a vadászokat:
- Lessetek be az ablakon! Győződjetek meg róla, ezt a feladatot is teljesítettem!
Most már a királynak sem volt több mentsége: be kellett váltania ígéretét. Ha tudta volna, hogy a veje nem világ hőse, csak egy eszes szabó, még jobban fájt volna a szíve.
Nagy pompával megülték a lakodalmat, s a szabóból király lett. Telt-múlt az idő, s egy éjszaka arra ébredt a királyné, az ura beszél valamit álmában. Figyelni kezdett, s mit nem hall?
- Hé, te fiú! Varrd meg ezt a mellényt, vess foltot arra a nadrágra, de gyorsan, mert a nyakad közé csapok a rőffel!
Ebből tüstént kitalálta, kinek lett a felesége!
Reggel az volt az első dolga, hogy panaszkodott az apjának.
- Jaj, apámuram, nem híres vitéz ez, csak egy szabó!
- Majd elintézzük ezt a senkifiát! - mondta a király. - Éjjel hagyd nyitva a hálószobátok ajtaját. Ha a szabó elaludt, a szolgák rárontanak, s kihurcolják a kikötőbe. Felteszik egy hajókra, s színét sem látjuk többé. A hajó napkelte előtt kifut a tengerre, s ottfelejti majd valamelyik távoli szigeten.
A királylány megnyugodott.
Még egy nap - gondolta -, aztán megszabadulunk a szabótól."
A király fegyverhordozója azonban kihallgatta a beszélgetést. Kedvelte ifjú gazdáját, s elárulta neki a tervet.
"No, túljárok én az eszeteken!" - fogadkozott a szabócska.
Este rendes időben aludni tért feleségével. Befordult, s elkezdett horkolni, mint aki mélyen alszik. Persze csak tettette az alvást. Az asszonyka azonban azt hitte, elszenderült. Lábujjhegyen az ajtóhoz osont, s kinyitotta. Ekkor megszólalt a szabócska:
- Hallod-e, te fiú! Varrd meg ezt a mellényt, vess foltot erre a nadrágra, különben a nyakad közé csapok a rőffel! Hetet ütöttem egy csapásra, két óriást megöltem, az unikornist legyőztem, a vadkant elfogtam. Nem ijedek meg attól a pár mihasznától, aki az ajtó előtt leselkedik!
Azok, ahogy ezt meghallották, inukba szállt a bátorságuk. Nyakukba kapták lábukat, s úgy elszaladtak, mintha hét ördög kergetné őket.
Így aztán a szabócska élete végéig megmaradt királynak.

Kicsi koromban ez volt az egyik kedvenc mesém,igaz,ez nem egészen az a verzió amelyiket anya mesélt nekem:)

A papucsszaggató királykisasszonyok

Hol volt, hol nem volt hetedhét országon túl,még a hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény juhászlegény. Nagy sereg juhot őrzött ez a juhászlegény, de abból a nagy sereg juhból még csak egy bárányfark sem volt az övé. Hej, sóhajtozott is eleget, amint terelgette a nyájat, hogy neki semmije sincs ezen a világon, de hiába sóhajtozott: a nagy semmivel maradott.


Az ám, amit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert egyszer, amint billegett-ballagott a nyáj után, s nagyokat sóhajtott, csak előtte terem egy ősz öregember, s kérdi:
- Mi bajod fiam? Miért sóhajtozol olyan erősen?
Mondja a legény, hogy a szegénység miatt sóhajtozik, mert hogy mindenkinek van valamije, csak neki nincsen, még egy bárányfarka sincs.
- Hát aztán mi kéne? - kérdezte az ősz öreg.
Gondolkozik a legény, vajon mi is kéne neki, s azt találja mondani:
- Megelégedném én, öregapám, egy olyan tarisznyával, amely sohasem telik meg, s egy olyan bundával, hogy ha azt magamra kanyarítom, senki meg nem lát.
- No bizony, ha csak ez kell, azt én adhatok - mondotta az ősz öreg, és a nyakába akasztott mindjárt egy tarisznyát meg egy bundát.Mindjárt ki is próbálta a juhászlegény a bundát: hát az öreg juhász nem látta meg. No, ha nem, egy szempillantásig sem maradott többet a nyáj mellett, elment szerencsét próbálni, s meg sem állott, míg a
király városába nem ért.

A királynak tizenkét leánya volt, de csak egyben volt öröme, a legkisebbikben, a többi minden istenadta éjjel eltűnt a palotából, s egyik-egyik hat pár papucsot szaggatott
el. Hiszen volt a királynak aranya, ezüstje annyi, hogy kádaslag állott a pincében, telt a papucsra, de nem is az szomorította a királyt, hanem hogy hol,
merre tudnak járni, hol szaggatják el azt a tenger sok papucsot. Hiába faggatta szép szóval, csúf szóval a leányokat, azok mindig csak azt mondták, hogy ők maguk sem tudják, hogy s merre járnak éjnek idején. Bizonyosan valami ördöngös lélek viszi el őket.
Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, és nem mondom, hogy láttam, amit nem láttam: a király hiába állított istrázsákat, százat is egyszerre a leányok szobája elé, soha egy sem látta őket sem elmenni, sem visszatérni, mert éjfélkor az álomszellő úgy fejbe csapta valamennyit, hogy ledöndültek a földre, s föl sem keltek reggelig, aludtak, mint a fekete föld.

Mit volt, mit tenni, a király kihirdette ország-világnak, hogy annak adja egyik leányát, legyen akárki fia-borja, aki neki megmondja, hogy hol s merre jár éjnek éjszakáján a tizenegy királykisasszony. Hát, hiszen jöttek mindenfelől a szerencsepróbálók, de ahogy jöttek, szégyenkezve el is mehettek, mert éjfélkor mind elaludtak, s a királykisasszonyok mehettek bátran, amerre nekik tetszett.

Meghallja ezt a juhászlegény, jelenti magát a királynál, s este, amikor a királykisasszonyok a szobájukba mentek, ő is velük ment a bundában - láthatatlanul. A leányok lefeküdtek, elaludtak, de éjfélkor csak besurrant a szobába valami ördöngös lélek vagy mi, felköltötte őket, csak a legkisebbiket nem, aztán hirtelen felöltöztek a legszebb ruhájukba, egy nagy zsákba beletettek hat-hat pár papucsot, így készülődtek, mit tudom én most még, hogy hová, merre. No de a juhászlegény mindent jól látott, s mit gondolt, mit nem, felébresztette a kicsi királykisasszonyt is. Hej, megijedtek a leányok, most már mit csináljanak? Ők bizony mézesmázos szavakkal rávették a kicsi királykisasszonyt is, hogy menjen velük, nem bánja meg. Akkor az az ördöngös lélek valami zsírral megkente mind a tizenkét leány vállát, s hát mind a tizenkettőnek szárnya nőtt. Fogta magát a legény, ő is megkente a maga vállát, s hát neki is szárnya nőtt egyszeribe. Abban a pillantásban kinyílt az ablak, s huss! Kirepült az ördöngös lélek, utána a leányok, a leányok után meg a juhászlegény.

(Reich Károly rajza)

Felszálltak jó magasra, a levegőégbe, s repültek, mint a madár, hegyek-völgyek, folyók s tengerek fölött, aztán egyszerre csak leszállottak egy rézerdőben, rézerdőnek is a közepén, ahol volt egy rézköblös kút, rézköblös kúton, tizenkét rézpohár. A leányok vizet merítettek a rézkútból, ittak, aztán a poharakat visszatették a helyükre. A legénynek sem kellett egyéb, mind a tizenkét poharat a tarisznyájába dugta, amellett még egy rézfáról le is tört egy ágat, s azt is tarisznyájába tette. Hej, de ahogy a rézágat letörte, nagyot csendült-bondult az erdő, hogy csak úgy zúgott véges végig!

Megijedt a kicsi királykisasszony szörnyen, s mondta a testvéreinket:
- Jaj Istenem, miért jöttem el veletek! Valaki itt van az erdőben, s meglátott.
A nénjei nagyot kacagtak.
- Ugyan ne félj, te bolond, nem jár itt senki rajtunk
kívül.

Azzal továbbrepültek, s meg sem állottak, míg az ezüsterdőbe nem értek. Ennek a közepén ezüstköblös kút volt, a kút köblén tizenkét ezüstpohár, itt is ittak, de a juhászlegény az ezüstpoharakat is a tarisznyájába rakta, s hogy egyéb bizonysága is legyen, letört egy ezüstágat. Rettentő nagyot csendült az ezüsterdő is, a kicsi királykisasszony majd kétségbeesett az ijedtségtől, de a többiek csak kacagtak rajta, s
továbbrepültek.

Az ezüsterdő után az aranyerdőbe értek, ott is leszállottak, ittak az aranykútból, s a juhászlegény tarisznyájába dugta az aranypoharakat is. Aztán letört egy aranyágat, de csendült is akkorát az aranyerdő, hogy szinte meghasadt a föld belé. A kicsi királykisasszony most is mondta a testvéreinek, hogy bizonyosan kíséri valaki, forduljanak vissza, de a leányok csak kacagtak az ijedtségen, s továbbrepültek.

Az aranyerdőn túl egy rengeteg magas hegy elé repültek, ott az ördöngös lélek aranyvesszővel megsuhintott egy ajtóforma sziklát, az egyszeribe felpattant, a leányok
be az ajtón, a juhászlegény is utánuk.Hej-haj ! Hát olyan szertelen fényes szobába került a szegény juhászlegény, hogy majd megvakult a csillogástól, ragyogástól, de csak ment a leányok után, fényesnél fényesebb szobákon keresztül, ahol minden, de minden színarany volt, még az ablaküveg is, s mikor úgy a hetvenhetedik szobába értek, hát csak jön a leányok elé tizenkét úrfi csillogó-villogó gyúnyában, kedvesen, édesen, pisolyogva, mosolyogva, mézes-mázos szavakkal fogadják a leányokat, aztán kézre kapják, sétáltatják körös-körül, egyszerre meg csak megszólal a muzsika valahol fent, mintha éppen a mennyországban szólt volna, hipp, hopp! táncra kerekednek, forognak, mint a forgószél, repült, suhogott a drága selyemruha, szakadt, foszlott a csupa selyempapucs, de ha foszlott, azért ugyan senki sem búsult más helyébe, van, aki fizesse!Hajnali kakasszóig abba sem hagyták a táncot, mikor aztán mind a papucs miszlikbe szakadott, elbúcsúztak az úrfiaktól, s huss, szárnyra kerekedtek, elrepültek, s hazáig meg sem állottak. Otthon szépen lefeküdtek, s aludtak, mintha sehol sem jártak volna.

No, következik a reggel, s a juhászlegény felmegy a királyhoz.
- Hát fiam, tudsz-e valamit?
- Tudok biz én, felséges királyom, csak meg ne szomorodnék erősen.
- Mondjad, fiam, mondjad.
A juhászlegény tövéről hegyére elmondott mindent, akkor aztán a király behivatta mind a tizenkét leányát, s vallatóra fogta.

Bezzeg hogy tagadtak azok mindent, csak a kicsi királykisasszony nem. De hiába tagadtak, a juhászlegény előhúzta szép sorjába a réz, az ezüst és az aranypoharakat, elő a réz, ezüst és aranyágakat is, a kicsi királykisasszony is bizonyította, hogy úgy volt, ahogy a juhászlegény mondta. Mit volt, mit nem tenni, megadták magukat a
leányok.

Hiszen jöhetett ezután érettük az ördöngös lélek, az sem tudta elvinni többet, mert a király a hétágú vastoronyba záratta a leányokat, a legkisebbiket meg feleségül adta a juhászlegénynek, melléje még fele királyságát is. Bezzeg ment a királykisasszony jó szívvel a juhászlegényhez, mert szép szál legény volt az, hét puszta faluban nem akadott párja.Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

/Forrás:http://bazsumesel.maci.hu/keret.cgi?/jun/3.htm/

Nem mese és mégis azt hiszem ide illik legjobban, örömmel hoztam.


Mütilénéi Harisz története:

„Alexandrosz, bár sokat köszönhetett Diogenésznek, mégis elhatározta, hogy mások szeme láttára nevetségessé teszi. Kitalálta, hogy az éjszaka rémségét egy ládába zárja, s amikor eljön a pillanat, megleckézteti a mestert. Egy denevért fog majd a kezében, és megkérdezi a bölcstől, hogy élő, vagy holt. Ha Diogenész azt válaszolja, hogy holt, akkor kinyitja tenyerét, és a denevér vidáman kirepülhet; ha viszont azt feleli, hogy élő, akkor megfojtja még a tenyerében, majd holtan elhajítja.
Másnap be is hozták a ládikát a palota kertjébe, és a király a denevért a kezébe zárta.

– Mivel te mindent tudsz – szólt a bölcshöz –, válaszolj csak szépen: amit a kezemben tartok, az élő, avagy holt?

A tömeg elcsöndesedett, minden tekintet Diogenészre szegeződött.

– Amit a kezedben tartasz, király, mindig olyan, amilyenné teszed.”

A szerelem


Egyszer volt hol nem volt egy nagyon régi időben, volt egyszer egy sziget,
amelyen az emberek összes érzelme lakott.

A jókedv, a szomorúság, a tudat és mint minden más érzelem, a szerelem is.

Egy nap közölték az érzelmekkel, hogy a sziget el fog süllyedni.
Így hát az érzelmek fogták magukat, felszerelték a hajóikat és elhagyták a szigetet.

Csak a szerelem akart az utolsó percig maradni.
Mielőtt elsüllyedt volna a sziget, a szerelem végre segítséget kért.

A gazdagság ment el egy Luxushajóval.
A szerelem megkérdezte: - "Gazdagság, el tudnál engem vinni ?" -
"Nem, én nem tudlak elvinni.
A hajóm tele van arannyal és ezüsttel.. Itt neked nincs helyed.

" Így hát megkérdezte a szerelem a büszkeséget,
amelyik szintén egy nagyon szép hajóval haladt el előtte. -
"Büszkeség, kérlek szépen, elvinnél engem?" -
"Szerelem, én sajnos nem tudlak elvinni," mondta a büszkeség,"
itt minden tökéletes, te megrongálhatnád a hajómat"

A szerelem megkérdezte a szomorúságot, aki elment mellette. -
"szomorúság, el tudnál engem vinni?" -
"Oh, szerelem," mondta a szomorúság "én annyira szomorú vagyok,
hogy egyedül akarok maradni."

A jókedv is elment a szerelem mellett, de ő annyira jól érezte magát,
hogy nem is hallotta hogy a szerelem hívja őt.

Hirtelen azt mondta egy hang: - "gyere kedves szerelem, én elviszlek téged."
Egy öreg beszélt.
A szerelem annyira hálás és boldog volt, hogy egészen elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.
Amikor partra szálltak az öreg elment.

A szerelem észrevette, hogy nagyon sokat köszönhet neki és megkérdezte a tudást. -
"Tudás, meg tudod nekem mondani, hogy ki segített nekem ?" -
" Az idő volt az." mondta a tudás. -
"Az idő?" kérdezte a szerelem.
Miért segített nekem az idő?"
És a tudás erre azt felelte: -
"Mert csak az idő érzi, hogy mennyire fontos az életben a Szerelem..."

Max Lucado: Értékes vagy

Történet a foltmanókról

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára.
Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket, és ugyanabban a faluban laktak.
A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Õket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot.
Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá.
Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta,hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
"Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. - Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!"
Egy idő után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" – gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták.
Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
"Én is ilyen akarok lenni! - gondolta Pancsinelló. - Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!"
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
"Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit."
"Élit?"
"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében."
"De miért?"
"Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
"Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak.
"Ez így nincs rendjén" – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét.
"Pancsinelló!" – hallatszott egy mély, erõs hang.
Pancsinelló megállt.
"Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!"
Pancsinelló megfordult és ránézett a nagydarabszakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" – kérdezte a kis manó.
"Persze, hogy tudom! Én alkottalak!"
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm..." – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom gyűjtöttél néhány rosszpontot!"
"Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"
"Gyermekem, előttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."
"Tényleg?"
"Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!"
Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?"
Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem."
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
"Minden nap vártam, hogy eljössz!" – folytatta Éli.
"Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák" - mondta Pancsinelló.
"Tudom. Mesélt rólad."
"Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."
"Micsoda?"
"A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"
"Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem." Éli letette Pancsinellót a földre.
"Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!"
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja!"
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.