Novellák

(folytatás)

Estefelé újra kiment a szabadba. Revell üvöltése az erdő felől tompán, de szakadatlanul a fülében lüktetett. Wordman hosszan hallgatózott, s bár a karja ernyedten lógott, a keze ökölbe szorult. Komoran legyűrte a feltörő szánakozást. Revellt a saját érdekében meg kellett leckéztetnie.
Valamivel később az egyik törzsorvos jött oda hozzá. Mr. Wordman, be kellene hoznunk - javasolta.
- Tudom - bólintott Wordman. - De biztos akarok lenni, hogy hatott a lecke.
- Az Isten szerelmére - fogta könyörgőre az orvos -, hát nem hallja?
- Hát jó, hozzák be - felelte zord képpel Wordman. Alighogy a doktor nekilódult, a sikolyokat mintha elvágták volna. Wordman és az orvos abba az irányba fordult s fülelt - csak süket csönd felelt. A doktor elrohant a kórház felé.
Revell ordítozva fetrengett a földön. Semmi egyébre nem tudott gondolni, csak a fájdalomra s az üvöltést kiváltó leküzdhetetlen kényszerre. Időnként azonban - amikor olyan hangosat sikoltott, hogy a dobhártyája is majd beszakadt a másodperc töredékére feleszmélt, s e villanásnyi pillanatokban is továbbvonszolta magát, el, minél messzebb a fogolytábortól. Ekképpen - az utolsó órában - körülbelül két métert sikerült megtennie. A feje és a jobb karja már odalátszott az erdőt átszelő dűlőútról.
Bizonyos fokig semmi mást nem érzékelt, mint a gyötrelmeket és a saját üvöltözését. Másrészt viszont teljesen, sőt, fokozottan tudatában-volt környezetének, észlelt minden, a látómezejébe eső fűszálat, az erdő csendjét, a föléje boruló lombsátrat. És a kis teherautót, ami lefékezett és megállt a közelében.
A férfi, aki odaballagott hozzá és melléje guggolt, barázdált arcú, cserzett bőrű, egyszerű munkásgöncöt viselő farmer volt. Megérintette Revell vállát és megkérdezte: - Megsérültél, cimbora?
- Keletre-e-e! - jajongott Revell. - Keletre-e-e!
- Elvigyelek innét? - érdeklődött a fickó.
- I-i-igen! - rikoltotta Revell. - Keletre-e-e!
- A lesz a legjobb, ha előbb egy doktorhoz furikázlak.
A fájdalom hajszálnyit sem szűnt, amikor a férfi felnyalábolta, a teherautóhoz cipelte és a platóra fektette. Revell immár optimális távolságra volt az adókészüléktől: kínjai az elviselhetetlenségig fokozódtak.
A farmer hurkába tekert rongydarabot dugott Revell tátott szájába. - Harapj rá - utasította -, könnyebb lesz. Semmivel sem lett könnyebb, de legalább elfojtotta a fájdalomüvöltést. Revell hálás volt érte - szörnyen szégyellte, hogy képtelen uralkodni magán.
Mindennel tisztában volt: a zötykölődéssel a sűrűsödő sötétségben, aztán azzal, hogy a farmer bevitte egy kívül, gyarmati stílusú, belül a tábori kórházra emlékeztető épületbe, s felfogta, amikor egy fehér köpenyes doktor lepillantott rá, tenyerét a homlokára tette, majd félrevonta a farmert és megköszönte, hogy behozta őt. Néhány szót váltottak csupán, azután a farmer távozott. A fiatal, vörös hajú doktor pedig visszatért Revellhez, hogy ismét szemügyre vegye. Kerek arcáról lerítt a harag és felháborodás. - A börtönből jött, ugye?
Revell - a ronggyal a szájában - szünet nélkül vinnyogott. Bólintani akart, de csak görcsös fejrándítás tellett tőle. Úgy érezte, mintha a hónaljában jégcsákányt forgattak volna, a nyakát pedig smirglivel dörzsölnék. Az ízületeit meg mintha előre-hátra tekergették volna, akár a sült csirke szárnyát, ha ebédnél cincálja az ember. A gyomrát sav marta, a testét tűk döfködték, lángok nyaldosták. Mintha elevenen nyúznák, az idegeit borotvapengével szaggatnák, az izmait kalapáccsal püfölnék. A szemét láthatatlan hüvelykujjak igyekeztek kipöckölni a fejéből. S e szenvedések szülőatyja, a ragyogó lángelme úgy intézte, hogy mindennek ellenére az agya olajozottan működjön, s ki ne hagyjon egy pillanatra sem. Nem menekülhetett a jótét öntudatlanságba, a feledésbe.
- Kegyetlen vadállatok! - fakadt ki az orvos. - Megpróbálom kiszedni magából. Nem tudom, mi fog történni, nem kötötték az orrunkra a működési elvét, de megkísérlem eltávolítani a dobozt.
A doktor eltűnt, majd egy fecskendővel téri vissza. - Tessék, ettől aludni fog.
A-a-ah…

- Nincs az erdőben! Egyszerűen felszívódott!
Wordman majd felnyársalta a törzsorvost a pillantásával, mégis tudta, kénytelen elfogadni a tényt. - Úgy - felelte. Szóval felszedte valaki. Nyilván cinkostársa volt, aki odakint várta és segített neki meglógni.
- Ki merészelne ilyesmit? - makogott a doktor. - Aki erre vetemednék, az is itt végezné.
- Azért szólok az államrendőrségnek - szögezte le Wordman, és megindult az irodája felé.
Két óra elteltével az államrendőrség telefonon jelentkezett. Ellenőrizték azokat a helybéli lakosokat, akik rendszeresen közlekedtek az adott útvonalon, kifaggatták őket, láttak- vagy hallottak-e valamit, s találtak egy farmert, aki felvett egy sebesült férfit a börtön közelében, és elszállította Boonetownba egy bizonyos Dr. Allyn lakására. Az államrendőrség meg volt győződve arról, hogy a farmer jóhiszeműen cselekedett.
- A doktor azonban nem - jelentette ki Wordman acsarogva. - Bizonyos, hogy szinte azonnal rájött az igazságra.
- Szerintem is, uram.
- És nem jelentette, hogy nála van Revell.
- Nem, uram.
- Intézkedett már, hogy visszahozzák?
- Még nem, uram. Az előbb kaptuk az értesítést.
- Én is magukkal tartok. Várjanak meg.
- Igenis, uram.
Wordman a mentőkocsiban utazott, amivel Revellért mentek. Két teherautóra való fegyveres kíséretében, a szirénákat kikapcsolva érkeztek Dr. Allyn házához, bemasíroztak a kis műtőbe, s ott találták a doktort, amint épp a műszereket mosogatta.
Allyn végtelen nyugalommal végigmérte őket és így szólt: - Sejtettem, hogy hamarosan itt lesznek.
Wordman rámutatott a helyiség közepén, a műtőasztalon heverő öntudatlan férfira. - Ott van Revell.
Allyn meghökkent. - Revell? A költő?
- Nem tudta? Akkor miért segített neki?
Válasz helyett Allyn a kérdező arcát fürkészte.
- Maga lenne Wordman, személyesen?
- Igen, én.
- Akkor ez a magáé, ha nem tévedek - és Wordman kezébe nyomott egy apró, véres, fekete dobozt.
A mennyezet makacsul üres maradt. Pedig Revell olyan szavakat írt oda, melyektől a festéknek is le kellett volna olvadnia onnan, mégsem történt semmi. Végül lehunyta a szemét, és szarkalábas betűkkel belülről írta fel a szemhéjára: feledés. Ezt az egyetlen szót.
Akkor meghallotta, hogy valaki bejön a szobába, de olyan nehezére esett minden erőfeszítés, hogy még egy pillanattal tovább csukva tartotta a szemét. Amikor végül felnézett, pillantása Wordmanre esett, aki ott állt teljes valójában, zordan az ágy végében.
- Hogy érzi magát, Revell? - szólalt meg Wordman.
- A feledésről elmélkedtem - válaszolt Revell. - Költeményt írtam róla. - Feltekintett a plafonra, de üres volt.
- Egyszer azt kérdezte, kaphatna-e papírt és ceruzát. Úgy döntöttünk, engedélyezzük.
Revellben feltámadt a remény, de aztán megértette. - Ó! sóhajtotta. - Ó, szóval úgy!
- Mi a baj? - kérdezte Wordman a homlokát ráncolva. Azt mondtam, megadjuk a papírt és ceruzát.
- Ha megígérem, hogy többé nem szököm meg. Wordman megmarkolta az ágy korlátját. - Mit akar? Még most sem fogta fel, hogy nem menekülhet?
- Ha ezen azt érti, nem győzhetek, akkor vegye tudomásul: azért sem fogok veszíteni! Igaz, hogy ez a maga játszmája, a maga szabályai szerint, a maga eszközeivel, és maga van hazai pályán, de ha sikerül patthelyzetbe kerülnöm, az már tűrhető eredmény
- Még mindig azt képzeli, hogy ez játék? - ágált Wordman. - Hogy semmi sem számít? Nézze, mit művelt! - Az ajtóhoz lépett, kiintett, mire bevezették Dr. Allynt. - Emlékszik erre az emberre? - kérdezte Wordman.
- Emlékszem - felelte Revell.
- Az imént érkezett. Egy órán belül beleültetik az Őrszemet. Büszke magára, Revell?
A költő Allynra tekintett. - Sajnálom - mondta.
- Ne tegye - mosolygott Allyn a fejét csóválva. - Az volt az elképzelésem, tudja, hogy perre viszem a dolgot, hátha a nyilvánosság révén megszabadulhat a világ egy ilyen szörnyűségtől, mint az Őrszem. - Keserűre váltott a mosolya. Ami azt illeti, nem volt valami nagy hírverés.
- De nagyon egy fából faragták magukat! - jegyezte meg Wordman. - A tömegek érzelmei - mind ezt szajkózzák! Revell is az ő úgynevezett költeményeiben, maga meg a bíróság előtt tartott dicső beszédében.
- Nahát - mosolyodott el Revell -, beszédet tartott? Sajnálom, hogy nem hallhattam.
- Nem volt igazán hatásos - szabadkozott Allyn. - Nem tudtam, hogy a tárgyalás mindössze egy napig tart, alig volt időm felkészülni.
- Erről ennyit - vágott közbe Wordman. - Később lesz idejük csevegni… évek hosszú során át.
Az ajtóban Allyn visszafordult. - Ugye nem megy sehová addig, amíg fel nem épülök? Megígéri? Úgy értem, az operáció után.
- Velem jön legközelebb? - szólt utána Revell.
- Természetesen! - vágta rá Allyn.

Kincsem

( A vándor történeteiből... )


- Nem kéne odamenned! – Figyelmeztette társa gondolatban órákkal ezelőtt, amikor a vándor éppen az erdőben terjengő füst forrását igyekezett felderíteni.
Kezdetben csak a szagát érezte, később már az egész erdőt elborította, szürkés ködsávként terjengve mutatta a helyet, ahonnan felszállva szétterjedt a fák között.
Kicsiny, erdőkaréjos hegyektől védett völgyzugoly bújt meg a kiálló sziklameredély alatt, ahonnan a vándor szemét összehúzva figyelte a vidéket.
Átellenben, egy aprócska tisztás túlsó szélén álló évszázados fák takarásában megbúvó házikóból csak üszkös, feketére égett, egymásra omlott gerendák maradtak. Hhelyenként még halovány, vékony füstcsík kígyózott egyenesen a magasba, majd az ott járó enyhe légáramlás a szemlélődő vándor felé hajlította.
A vándor leszökkent a szikláról és óvatosan megközelítette a tisztást.
Mindenkit lemészároltak.
Hideg, hatékony kegyetlenséggel vágták el a torkát nőnek, férfinak, gyereknek egyaránt.
A testek érintetlenül hevertek ott ahol összeestek, utolsó, botladozó lépteik véráztatta nyomai térképszerűen rajzolták ki a vándor agyában a megtörtént borzalmas eseményeket.
Nem nyúlt semmihez, eleget tudott.
- Segítesz? – kérdezte társát reménykedve.
- Neked itt nincs tennivalód! – csattant a válasz. – Menj! Bízd rám, kérlek.
- Nincs… nekem itt már nincs. - értett egyet és lehajtott fejjel, lassú, komor léptekkel elindult lefelé a fák között a völgy szűk bejárata felé.
Kis idő múlva háta mögött kékes tűz fénye gyulladt, utolsó tiszteletet adva a hamvadó testeknek, lelküknek utat mutatva lobbant a tiszta égbolt felé.

Emlékei sötét árnyékként szivárogtak elő lelke lezárt, feledésre ítélt kazamatáiból…
Azon az éjszakán szörnyű vihar dúlt.
Csattogó villámok fényében kúszott át az eső áztatta, sziklában gyökerező erődítmény irdatlan kőfalán.
A hívás erőssége nem hagyott választási lehetőséget.
Gondolkodás nélkül tette a dolgát, tudva, hogy lelke másik fele, soha nem látott társa halálos veszélyben van.
A kötelék eltéphetetlenül, láthatatlanul feszült kettejük között, a megtalálás élménye kioltott minden más érzést, gondolatot.
Nem értette, meg sem hallotta társa szelíd könyörgését.
Frissen megtalált kincse a világgal ért fel, semmi ár nem volt sok érte, saját élete sem, másoké pedig legkevésbé.
Hangtalanul, puszta kézzel, válogatás nélkül gyilkolt, dermesztő árnyékként jelenve meg áldozatai mögött a halál ígéretével.
A nyugati bástya kerengőjén fogták először körbe, acsarkodva rontottak rá mindenfelől.
Tudatában bíbor szempár nyílott, két éjsötét pengéje szisszenve ugrott kezeibe s egy belső dallamnak engedelmeskedve belekezdett a halálos táncba.
Órákig tartott a tánc, könnyedén, művészien ontotta a halált, s mire a dallam elcsitult, nem maradt élő ellenfele.
Utolsó, lassuló karmozdulata visszatolta ikerpengéit fészkükbe, s ahogy a nem hallható dallam utolsó akkordja is elhallgatott, öntudatlanul a belső udvar esőtől fénylő kövezetére, halott ellenfelei gyűrűjének közepébe omlott.
Az elvonuló vihar csituló zápora sűrű cseppekkel verte a mozdulatlan, élettelen alakot.
Súlyos sebeiből csordogáló vérét pirosra festett patakocskák mosták össze a halottak vérével.

Az udvarra árnyék vetült, s miközben az érkező gyengéden, törékeny óvatossággal, puhán emelte fel az esős, véráztatta kövezetről, ki nem mondott gondolat vert nem hallható visszhangot:
- Nem érek ennyit!

Nada bíztatására...

Veszély

(A vándor történeteiből...)


- Veszély! Veszély! - csattant a fejében társa figyelmeztetése órákkal ezelőtt, amikor a vándor a halványan derengő holdfényben éppen a bozótos, tüskés sövénnyel teli szurdokból igyekezett kiutat találni, lehetőleg úgy hogy az arasznyi mérges tüskék ne tegyenek kárt benne.
Azóta mozdulatlan, hogy a figyelmeztetés hatására villámgyorsan lelapult.
A csend fokozatosan erősödött körülötte.
Az ősi rengeteg hajnali neszei elhalkultak, minden élőlény megdermedt, még a szél is elült.
Sötét csend burkolta be a kora hajnali párától opálos erdőt.
Minden érzéke kiélesedett, meghallotta volna a harmatos fűszálak között matató futrinka zaját is, ha lett volna.
Szemét lehunyva szívta be az erdő illatát, keresve valami szokatlant, ami a veszélyre utal.
- Maradj mozdulatlan! - hallotta ismét társa nyugodt hangját a gondolatai között. - Közel jár, de nem tud rólad.
Résnyire nyitott szeme sarkából halvány mozgást érzett.
Körvonal nélküli fénytörés vonult csigalassúsággal a fák között, s amerre elhaladt, a fák levelei mintha kissé megemelkedtek volna.
A növények rettegése szinte tapintható módon lengte körül.
- Feléd tart. – üzente a mozdulatlan vándor gondolatban.
- Tudom. Messze van tőlem. - válaszolt a társa.
Már egy hete is elmúlt, hogy társát utoljára látta, de mindig tudta merre kószál.
Általában előtte járt, néha a szemközti hegygerinc tetejéről szemlélte az erdőt, néha elkalandozott az útiránytól délre, de mindig kapcsolatban voltak.
- A régi erdő nem biztonságos. - közölte a vándorral, mikor az, immár két napja átkelt az alacsony hágó hóborította gerincén és meglátta az erdő párás haragoszöld, áthatolhatatlannak tűnő irdatlan rengetegét.
Most úgy tűnt, igaza lett.
Ragacsos, halálos csend.
Az idő mintha lelassult volna, órák, de talán csak percek teltek el. A mozdulatlanság elvette az időérzékét.
- Készülj! - hallotta ismét a figyelmeztetést.
A fejében villanó fény kioltotta az érzékeit, amikor messze tőle szivárványszín fénypászma robbant az égre hangtalanul, majd egy pillanat múlva vakító kékség csapott a föld felé ugyanott, aztán körkörösem végiggyűrűzött az erdőn.
Az évszázados fák, mintha valami irdatlan nyomásnak lennének képtelenek ellenállni, lassan meghajoltak és méltóságteljesen kiegyenesedtek újra. Leveleik mereven álltak, meg sem rezzentek, a sűrű, mozdulatlan levegőben.
Aztán elmúlt.
A vándor felállt, prüszkölve rázta ki hajából a rápotyogott alélt bogarakat, azok pedig, mintha álomból ébredtek volna, sürgősen nekiláttak eddig félbehagyott ügyes-bajos dolgaiknak.
Szellő futott végig az erdőn, halkan zizegve surrant a levelek között, kis kék torkú madárka ugrott a bokor legszélső tüskéjére, teli torokkal kezdve bele a kelő nap köszöntésébe.
- Ezt soha nem fogom megszokni! - dohogott a vándor, miközben megigazította hátán keresztbe vetett hosszú íját és könnyed gyors futással elindult társa irányába.
Halk kacagás visszhangzott benne válaszként…

Nem tudom mi vezetett ide. Nem tudom, miért, mi okból. De egy érzést követtem. Hosszan sétálva az erdő rengetegjében, hol fölbukkanva a fák közt beáramló Hold fénykörében. Lassan haladtam, gyönyörködtem a fák szépségében, az sötétlő ég tisztaságában. Halk szél szállingózott az erdő dombos felszínén. Lépteim nesztelenek, talpam alatt puha fű terült szét. Végeláthatatlannak véltem az erdőt. Álomszerűnek. Nem volt ott semmiféle lény rajtam kívül. Nem láttam egyetlen állatot sem. Mintha aludt volna az egész hely. Merengve leültem egy nagyobb dombra, s néztem a fák közt a Holdat. Valamire várnom kellett. Valakire... A meleg szél meglobogtatta hajam, fejem fölött a fák lombjai suttogtak. Gondolataim nagyon messze voltak. Felnéztem az égre, s láttam a gyönyörű csillagokat. Felkeltem s tovább haladtam. Hogy merre… nem tudom. Miért? Nem tudom… Egy dolog biztos, hogy valami van, volt és lesz, és velem van most is. Csak nem látom.
Az idő itt összemosódik, nem éreztem fáradtságot, csak egy érzést, ami hajtott, egyre közelebb ismeretlen célomhoz. Szemeim előtt egy tisztás képe bontakozott ki, ahogy kinéztem egy fa törzse mögül. Mint egy apró völgy, alacsonyabban helyezkedett el. Lent egy kis ezüstszínű tó terült szét. Lassan fodrozó hullámait a meleg szél irányította. Kiléptem a fa árnyékából, s lesétáltam a kis tóhoz. Gyönyörű volt, ahogy a hullámok csilingelve elcsitultak s újrakeltek. Leültem, közel a partjához. Néztem a Holdat a tó felszínén. Felpillantottam, s a gyönyörű tejutat láttam. Elterültem a füvön, hagytam megbűvölni magam. Az égen kis felhők szálltak tova. Mélyet szippantottam a levegőből, s lehunytam szemeim. Valami megváltozott. Nem tudom, hogy a szélben, vagy az erdőben. De éreztem, hogy figyelnek. De nem féltem, nem ijedtem meg. Ismerős érzés áramlott bennem. Ajkaim akaratlanul mozdultak.
- Come here, don’t be afraid. I was waiting for you.
Vártam. Hallottam bizonytalan lépteit. Fülem érzékelte, hogy lassan halad. Talán mert túl bizonytalan volt, vagy félt. Kinyitottam szemeim, s félig hátrapillantottam. Pár lépésre állt tőlem… kissé feszengve. Nem akartam elriasztani, így lassan álltam fel, hogy jobban lássam. Gyönyörű volt, főleg ahogy a Hold megvilágította arcát. Arra gondoltam milyen jó lenne megérinteni haját. De nem tehettem. Még nem… Szemeimben néma kérdés csillant, láttam rajta, hogy őt is ugyanúgy megbabonázta a hely. De tovább kellett haladnunk.
Elindultam, s nem néztem vissza, mert tudtam, hogy úgyis követni fog. Nem akartam sietni. Sétálgatva mentünk a dombos völgyes erdőben. Leírhatatlanul szép volt az erdő, ahogy a fák közt sugarakba beáramlott a Hold fénye, és a por finoman szállingózott a levegőben, mint valami apró csillagok. A fákat csavarosan benőtte a borostyán. Még mindig volt bennem egy érzés, hogy megérintsem, hogy megfogjam kezét.. De nem akartam, hogy eltűnjön.
Halk morajlást hallottam, csobogó hangot. Egy vízeséshez értünk. Mint valami láthatatlan erő, úgy vonzott a hely. A vízesés azon oldalán, ahol érte a holdfény, mintha ezernyi csillag fénye tükröződött volna. A vízesés közelében, egy kidőlt és korhadt fa feküdt a fűben. Odaléptem a fához, s kezemmel végigtapogattam. Éreztem benne, hogy milyen öreg már. Hogy mennyi mindent láthatott. Rápillantottam a lányra, mellettem volt, épp a vízesést csodálta, de megérezte tekintetemet s mélyen a szemembe nézett… Kis habozás után leültem a fára, szembe a vízeséssel. Vártam, hogy mellém üljön. Kezem majdnem hozzáért a kezéhez, ahogy támaszkodtam a fán. Felpillantottam a vízesés fölé az égre. A csillagok változatlan szépségben fénylettek. A Hold ránk vetítette sugarait. Egy kis hullócsillagot véltem látni. Azt kívántam, hogy sose múljon el az érzés… amit éreztem akkor. Felé fordítottam fejem, szemében bizonytalanságot láttam, nem nézett teljesen rám. Félt. Kezem akaratlanul is megindult, s finoman végigsimítottam haját, majd lágyan megfogtam állat s felém fordítottam fejét. Mélyen a szemeibe néztem, s próbáltam belelátni a gondolataiba. Ahogy fogtam állát, hüvelykujjammal gyengéden cirógattam állát. Rádöbbenve tettemre, elvettem kezem s felnéztem a Holdra. Követte tekintetem, de éreztem, hogy máson jár az esze. Éreztem rezdüléseit, gondolatait. Nem hagyhattam elmenni. Hirtelen felé fordultam, s közel a nyakához hajoltam. Láttam, hogy ledermed. Ajkaim egy-két centire voltak a nyakától. Lehunytam szemeim s hagytam, hogy betöltsön az illata. Fülemben hallottam vérének gyorsulását. Épp mozdulni akartam, hogy engedjek a kísértésnek. De rájöttem, hogy elfutna tőlem. Elhúzódtam, legyűrve érzéseim, s a vízeséshez sétáltam. Leguggoltam a kavicsokhoz, s kezemet a vízbe süllyesztettem. Hideg és tiszta volt a víz. Kellemesen simogatta tenyeremet a víznek az áramlatai. Merengve néztem a vizet, próbáltam uralkodni magamon. Hallottam hátam mögött, hogy odajön hozzám. Furcsa érzés csapott meg, a szél is erősebben fújt. Megéreztem, hogy a gondolatai nagyon intenzívek. Féltem, hogy elfut, eltűnik, s soha többé nem látom őt. Ruganyosan felálltam, közelebb mentem hozzá, kutakodva szemeibe néztem, keresve az okot, hogy miért érezhet így… Ajkaim egy pillanatra elnyíltak, de gyors elharaptam őket, karomat a mellkasom előtt átfogva elfordultam tőle… nem tudtam mit érezzek. Mi volt ez. Miért. Ismét éreztem, hogy habozik… de elindultam a legközelebbi fához, mely hatalmas volt, ősi, misztikus, teli borostyánnal. Leültem tövébe, s figyeltem mozgását. Közben éreztem bőrömön, hogy a szél teljesen más… hideg. Lassan esőcseppek kezdtek hullni az égből. Láttam, ahogy a Hold képe megvonaglik a víz felületén. Egyre közelebb jött hozzám. Láttam mozdulataiból, hogy mellém akar ülni. Elöntött az érzés ismét… de most nem tudtam uralkodni magamon, elkaptam kezét, s az ölembe rántottam. Éreztem, hogy megijedt… de most nem nagyon érdekelt. Kezeim közé vettem arcát, puha volt, és sima. Láttam, hogy szemeiben könny csordul, finoman letöröltem könnyeit. Elvarázsolt közelsége, szemeinek fénye. Kábulatomban nem éreztem, hogy mennyire retteg. Felugrott, s elfutott előlem, át az eső függönyén. Tisztán hallottam lépteit, lélegzetvételét, a félelmét…a szívverését. Akármilyen messze volt… Hallottam, hogy megáll. Bizonytalanul visszafordult, s felém kezdett el jönni. Harag gyülemlett bennem. Hogy hagytam elszökni… hogy félt tőlem. Ösztönszerűen mozdultam, felpattantam a földről, s követhetetlen gyorsasággal elé termettem. Hangsúlyozni akartam, hogy erősebb vagyok nála, s nem mehet el… nem mehet el, mert szükségem van rá. Megfogtam kezeit, s egy fának taszítottam, kicsit erősebben, mint vártam. Hallottam, ahogy elakad a lélegzetvétele. A nyakához hajoltam, s ott volt az érzés, a vágy… Fülemben szívének zakatolása megindított… Ajkaim elnyíltak, s fogaimat a nyakába mélyesztettem… Verőerének lüktetése felpezsdített. Fülembe sóhajtott… Ekkor rádöbbentem, hogy mit tettem, elhúzódtam tőle, s bocsánatkérően egy csókot leheltem kézfejére… Remegve elengedtem kezeit… S elfutottam a fák közt. Félig hátrapillantottam, láttam, hogy követ… éreztem forró könnyeim arcomon. Nem akartam bántani. Őt soha… Megálltam a fák gyűrűjében, s térdre estem… arcomat kezeimbe temettem. Szégyelltem tettem… Éreztem hátamon az esőcseppeket. Már rég nem foglalkoztam azzal, hogy elázok. Lassan odaért hozzám. Ő is letérdelt mellém, de nem mert mozdulni. Talán várt valamire… Talán nem félt annyira. Kezeimet ökölbe szorítottam, majd egy megkönnyebbült sóhaj után, elterültem a földön, arcomat az eső áztatta. Gondolatai bizonytalanságot sugalltak… Éreztem, hogy lassan megmozdult, s kezét a kezemre tette. Meglepett arccal felé fordítottam fejem. Felbátorodva megfogtam kezét, élveztem bőrének simaságát. Könyökömre támaszkodva felé hajoltam. Ahogy közeledtem elnyíltak ajkaim… forrón vágytam rá. Arca már-már az enyémhez ért, de elbizonytalanodtam s elfordítottam fejem. Finoman a vállára hajtottam fejem s vártam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire elvörösödtem. Égett az arcom és remegtem. Az eső szüntelenül esett, s ő váratlanul magához húzott s megölelt. Kezével gyengéden simogatta hajam. Bizonytalan voltam, először éreztem magam elveszettnek. Gondolatok tömkelege kavargott fejemben. Vágytam bőrére, a melegségre… Ahogy teltek a percek, az eső csitulni látszott, a szél is melegebb lett. Éreztem, hogy már nem fél tőlem. Ugyanazt érzi, mint én. A vágyat.
A Hold újra feltűnt az égen. Az eső is elállt… meleg szél borzolta meg hajunkat, majd egy érzés által vezérelve, megfogtam vállait s lenyomtam a fűbe. Melléfeküdtem, és simogattam puha kezét. Végig, csuklójától kezdve egészen az érzékeny ujjbegyekig. Féltem, hogy valamit rosszul csinálok… az ajkaimba haraptam, s vártam. Szemei mélységében teljesen elvesztem, kezem önkéntelenül a nyaka fele vándorolt, ujjammal finoman végigsimítottam nyakát, majd a haját igazítottam meg. Éreztem, hogy kiszárad a szám, és, hogy beleng bennünket egy érzés, egy kapocs, amit nem értek, amit nem lehet felfogni, de mégis ott van, és egybeköt minket. Nem akartam, hogy elszakadjon tőlem. Bármi történjék, vele akartam lenni.
Közelebb húzódtam hozzá, testünk finoman összeért, melegség öntött el… ismét éreztem arcomon a forróságot. De nem rejthettem el előle. Láttam rajta, hogy ő is hasonlóan érez, de bizonytalan. Elfogott a remegés, nem tudtam mitévő legyek… de ő megölelt, szorosabban feküdt mellettem. A szemeit néztem s elkapott egy sürgető érzés. Muszáj volt megtennem… féltem is, hogy mit fog tenni. De már oly mindegy volt, a mozdulat már megvolt. Ajkaihoz hajoltam, s elnyílt ajkakkal megcsókoltam ajkait. Lassan, nem akartam siettetni. Meglepetésemre viszonozta… forrón csókolt vissza, ajkaink lassan mozogtak eleinte, de ő hevesebben, kérlelőbben csókolt. Éreztem hátamon kezét, ahogy végigkarmol… Csókok közt megejtettem egy sóhajt. El akartam vinni... egy szép helyen akartam, hogy egymásé legyünk. Finoman eltoltam magamtól.. Felálltam, s felsegítettem. Szemeimben sürgető vágy, nem kellettek a szavak, értette, hogy mit akarok. Megfogtam kezét, s futva elindultunk a rengetegben. Én vezettem őt, mert jobban ismertem az erdőt. Nem éreztem fájdalmat a lábaimban, hajtott a tűz.
Elértük a vízesést. Hagytam őt pihenni kicsit, figyeltem arcát, hogy mennyire gyönyörű. Neki támaszkodtam a korhadt fatörzsnek s vártam. Légzése lassan egyenletes lett, s közelebb mentem hozzá. Homlokára lágy csókot leheltem, s magammal húztam a vízeséshez. A kavicsokhoz lépkedtünk… lassan beleléptem a sekély vízbe. Borzongás töltött el, majd haladtam előre. A víz gyengéden simogatta testünket. Nem volt túl mély a víz, mellkasom teljesen kint volt… Elvittem oda ahol a víz alázúdul, a vízesés mögé a sziklához. A Hold itt is beáramlott, a sziklán lágyan táncolt fénye.
Láttam szemeiben a sürgető vágyat. Nem időzhettem többet. Finoman a sziklához szorítottam, s lefogtam kezeit. Tekintete fogva tartott, s lassan ajkaimhoz hajolt. Hosszan csókolt, éreztem szívemben, hogy ez az érzés örök marad. Nem veheti el senki. Mélyebb érzés ez, mint a szerelem. Több mint barátság. Több mint puszta vonzódás. Össze voltunk kötve, az érzések érzelmek által. Éreztem őt, érzem őt, és érezni is fogom mindörökké.

|| Saját szerzemény by Danatharel||