Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapLegutóbbi képekRegisztrációBelépés


Isten hozott!

Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Top posters
Nada
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
Skerina
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
Nóri
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
Cat
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
AlmosMaci
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
Liaram
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
JediKnight
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
cathy222
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
Kisbello
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
Yvain
Novellák - Page 2 Sz_bal11Novellák - Page 2 Sz_koz11Novellák - Page 2 Sz_job11 
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (19 fő) Szer. 24 Márc. - 21:46-kor volt itt.
Statistics
Összesen 362 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb felhasználó: bollandi

Jelenleg összesen 2862 hozzászólás olvasható. in 65 subjects
Partnereink

Szavazó bannerek:





_________________


Copyright
Romy Pictures
All right reserved!
Minden jog fenntartva!

 

 Novellák

Go down 
+3
Chagrin
Nóri
Nada
7 posters
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Nada
Admin
Admin
Nada


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

Novellák - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Novellák   Novellák - Page 2 Icon_minitimeVas. 18 Jan. - 16:22

(folytatás)

Estefelé újra kiment a szabadba. Revell üvöltése az erdő felől tompán, de szakadatlanul a fülében lüktetett. Wordman hosszan hallgatózott, s bár a karja ernyedten lógott, a keze ökölbe szorult. Komoran legyűrte a feltörő szánakozást. Revellt a saját érdekében meg kellett leckéztetnie.
Valamivel később az egyik törzsorvos jött oda hozzá. Mr. Wordman, be kellene hoznunk - javasolta.
- Tudom - bólintott Wordman. - De biztos akarok lenni, hogy hatott a lecke.
- Az Isten szerelmére - fogta könyörgőre az orvos -, hát nem hallja?
- Hát jó, hozzák be - felelte zord képpel Wordman. Alighogy a doktor nekilódult, a sikolyokat mintha elvágták volna. Wordman és az orvos abba az irányba fordult s fülelt - csak süket csönd felelt. A doktor elrohant a kórház felé.
Revell ordítozva fetrengett a földön. Semmi egyébre nem tudott gondolni, csak a fájdalomra s az üvöltést kiváltó leküzdhetetlen kényszerre. Időnként azonban - amikor olyan hangosat sikoltott, hogy a dobhártyája is majd beszakadt a másodperc töredékére feleszmélt, s e villanásnyi pillanatokban is továbbvonszolta magát, el, minél messzebb a fogolytábortól. Ekképpen - az utolsó órában - körülbelül két métert sikerült megtennie. A feje és a jobb karja már odalátszott az erdőt átszelő dűlőútról.
Bizonyos fokig semmi mást nem érzékelt, mint a gyötrelmeket és a saját üvöltözését. Másrészt viszont teljesen, sőt, fokozottan tudatában-volt környezetének, észlelt minden, a látómezejébe eső fűszálat, az erdő csendjét, a föléje boruló lombsátrat. És a kis teherautót, ami lefékezett és megállt a közelében.
A férfi, aki odaballagott hozzá és melléje guggolt, barázdált arcú, cserzett bőrű, egyszerű munkásgöncöt viselő farmer volt. Megérintette Revell vállát és megkérdezte: - Megsérültél, cimbora?
- Keletre-e-e! - jajongott Revell. - Keletre-e-e!
- Elvigyelek innét? - érdeklődött a fickó.
- I-i-igen! - rikoltotta Revell. - Keletre-e-e!
- A lesz a legjobb, ha előbb egy doktorhoz furikázlak.
A fájdalom hajszálnyit sem szűnt, amikor a férfi felnyalábolta, a teherautóhoz cipelte és a platóra fektette. Revell immár optimális távolságra volt az adókészüléktől: kínjai az elviselhetetlenségig fokozódtak.
A farmer hurkába tekert rongydarabot dugott Revell tátott szájába. - Harapj rá - utasította -, könnyebb lesz. Semmivel sem lett könnyebb, de legalább elfojtotta a fájdalomüvöltést. Revell hálás volt érte - szörnyen szégyellte, hogy képtelen uralkodni magán.
Mindennel tisztában volt: a zötykölődéssel a sűrűsödő sötétségben, aztán azzal, hogy a farmer bevitte egy kívül, gyarmati stílusú, belül a tábori kórházra emlékeztető épületbe, s felfogta, amikor egy fehér köpenyes doktor lepillantott rá, tenyerét a homlokára tette, majd félrevonta a farmert és megköszönte, hogy behozta őt. Néhány szót váltottak csupán, azután a farmer távozott. A fiatal, vörös hajú doktor pedig visszatért Revellhez, hogy ismét szemügyre vegye. Kerek arcáról lerítt a harag és felháborodás. - A börtönből jött, ugye?
Revell - a ronggyal a szájában - szünet nélkül vinnyogott. Bólintani akart, de csak görcsös fejrándítás tellett tőle. Úgy érezte, mintha a hónaljában jégcsákányt forgattak volna, a nyakát pedig smirglivel dörzsölnék. Az ízületeit meg mintha előre-hátra tekergették volna, akár a sült csirke szárnyát, ha ebédnél cincálja az ember. A gyomrát sav marta, a testét tűk döfködték, lángok nyaldosták. Mintha elevenen nyúznák, az idegeit borotvapengével szaggatnák, az izmait kalapáccsal püfölnék. A szemét láthatatlan hüvelykujjak igyekeztek kipöckölni a fejéből. S e szenvedések szülőatyja, a ragyogó lángelme úgy intézte, hogy mindennek ellenére az agya olajozottan működjön, s ki ne hagyjon egy pillanatra sem. Nem menekülhetett a jótét öntudatlanságba, a feledésbe.
- Kegyetlen vadállatok! - fakadt ki az orvos. - Megpróbálom kiszedni magából. Nem tudom, mi fog történni, nem kötötték az orrunkra a működési elvét, de megkísérlem eltávolítani a dobozt.
A doktor eltűnt, majd egy fecskendővel téri vissza. - Tessék, ettől aludni fog.
A-a-ah…

- Nincs az erdőben! Egyszerűen felszívódott!
Wordman majd felnyársalta a törzsorvost a pillantásával, mégis tudta, kénytelen elfogadni a tényt. - Úgy - felelte. Szóval felszedte valaki. Nyilván cinkostársa volt, aki odakint várta és segített neki meglógni.
- Ki merészelne ilyesmit? - makogott a doktor. - Aki erre vetemednék, az is itt végezné.
- Azért szólok az államrendőrségnek - szögezte le Wordman, és megindult az irodája felé.
Két óra elteltével az államrendőrség telefonon jelentkezett. Ellenőrizték azokat a helybéli lakosokat, akik rendszeresen közlekedtek az adott útvonalon, kifaggatták őket, láttak- vagy hallottak-e valamit, s találtak egy farmert, aki felvett egy sebesült férfit a börtön közelében, és elszállította Boonetownba egy bizonyos Dr. Allyn lakására. Az államrendőrség meg volt győződve arról, hogy a farmer jóhiszeműen cselekedett.
- A doktor azonban nem - jelentette ki Wordman acsarogva. - Bizonyos, hogy szinte azonnal rájött az igazságra.
- Szerintem is, uram.
- És nem jelentette, hogy nála van Revell.
- Nem, uram.
- Intézkedett már, hogy visszahozzák?
- Még nem, uram. Az előbb kaptuk az értesítést.
- Én is magukkal tartok. Várjanak meg.
- Igenis, uram.
Wordman a mentőkocsiban utazott, amivel Revellért mentek. Két teherautóra való fegyveres kíséretében, a szirénákat kikapcsolva érkeztek Dr. Allyn házához, bemasíroztak a kis műtőbe, s ott találták a doktort, amint épp a műszereket mosogatta.
Allyn végtelen nyugalommal végigmérte őket és így szólt: - Sejtettem, hogy hamarosan itt lesznek.
Wordman rámutatott a helyiség közepén, a műtőasztalon heverő öntudatlan férfira. - Ott van Revell.
Allyn meghökkent. - Revell? A költő?
- Nem tudta? Akkor miért segített neki?
Válasz helyett Allyn a kérdező arcát fürkészte.
- Maga lenne Wordman, személyesen?
- Igen, én.
- Akkor ez a magáé, ha nem tévedek - és Wordman kezébe nyomott egy apró, véres, fekete dobozt.
A mennyezet makacsul üres maradt. Pedig Revell olyan szavakat írt oda, melyektől a festéknek is le kellett volna olvadnia onnan, mégsem történt semmi. Végül lehunyta a szemét, és szarkalábas betűkkel belülről írta fel a szemhéjára: feledés. Ezt az egyetlen szót.
Akkor meghallotta, hogy valaki bejön a szobába, de olyan nehezére esett minden erőfeszítés, hogy még egy pillanattal tovább csukva tartotta a szemét. Amikor végül felnézett, pillantása Wordmanre esett, aki ott állt teljes valójában, zordan az ágy végében.
- Hogy érzi magát, Revell? - szólalt meg Wordman.
- A feledésről elmélkedtem - válaszolt Revell. - Költeményt írtam róla. - Feltekintett a plafonra, de üres volt.
- Egyszer azt kérdezte, kaphatna-e papírt és ceruzát. Úgy döntöttünk, engedélyezzük.
Revellben feltámadt a remény, de aztán megértette. - Ó! sóhajtotta. - Ó, szóval úgy!
- Mi a baj? - kérdezte Wordman a homlokát ráncolva. Azt mondtam, megadjuk a papírt és ceruzát.
- Ha megígérem, hogy többé nem szököm meg. Wordman megmarkolta az ágy korlátját. - Mit akar? Még most sem fogta fel, hogy nem menekülhet?
- Ha ezen azt érti, nem győzhetek, akkor vegye tudomásul: azért sem fogok veszíteni! Igaz, hogy ez a maga játszmája, a maga szabályai szerint, a maga eszközeivel, és maga van hazai pályán, de ha sikerül patthelyzetbe kerülnöm, az már tűrhető eredmény
- Még mindig azt képzeli, hogy ez játék? - ágált Wordman. - Hogy semmi sem számít? Nézze, mit művelt! - Az ajtóhoz lépett, kiintett, mire bevezették Dr. Allynt. - Emlékszik erre az emberre? - kérdezte Wordman.
- Emlékszem - felelte Revell.
- Az imént érkezett. Egy órán belül beleültetik az Őrszemet. Büszke magára, Revell?
A költő Allynra tekintett. - Sajnálom - mondta.
- Ne tegye - mosolygott Allyn a fejét csóválva. - Az volt az elképzelésem, tudja, hogy perre viszem a dolgot, hátha a nyilvánosság révén megszabadulhat a világ egy ilyen szörnyűségtől, mint az Őrszem. - Keserűre váltott a mosolya. Ami azt illeti, nem volt valami nagy hírverés.
- De nagyon egy fából faragták magukat! - jegyezte meg Wordman. - A tömegek érzelmei - mind ezt szajkózzák! Revell is az ő úgynevezett költeményeiben, maga meg a bíróság előtt tartott dicső beszédében.
- Nahát - mosolyodott el Revell -, beszédet tartott? Sajnálom, hogy nem hallhattam.
- Nem volt igazán hatásos - szabadkozott Allyn. - Nem tudtam, hogy a tárgyalás mindössze egy napig tart, alig volt időm felkészülni.
- Erről ennyit - vágott közbe Wordman. - Később lesz idejük csevegni… évek hosszú során át.
Az ajtóban Allyn visszafordult. - Ugye nem megy sehová addig, amíg fel nem épülök? Megígéri? Úgy értem, az operáció után.
- Velem jön legközelebb? - szólt utána Revell.
- Természetesen! - vágta rá Allyn.
Vissza az elejére Go down
Nujka
Vándorlélek
Vándorlélek
Nujka



Novellák - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Novellák   Novellák - Page 2 Icon_minitimeKedd 10 Feb. - 0:01

Kincsem

( A vándor történeteiből... )


- Nem kéne odamenned! – Figyelmeztette társa gondolatban órákkal ezelőtt, amikor a vándor éppen az erdőben terjengő füst forrását igyekezett felderíteni.
Kezdetben csak a szagát érezte, később már az egész erdőt elborította, szürkés ködsávként terjengve mutatta a helyet, ahonnan felszállva szétterjedt a fák között.

Kicsiny, erdőkaréjos hegyektől védett völgyzugoly bújt meg a kiálló sziklameredély alatt, ahonnan a vándor szemét összehúzva figyelte a vidéket.
Átellenben, egy aprócska tisztás túlsó szélén álló évszázados fák takarásában megbúvó házikóból csak üszkös, feketére égett, egymásra omlott gerendák maradtak. Hhelyenként még halovány, vékony füstcsík kígyózott egyenesen a magasba, majd az ott járó enyhe légáramlás a szemlélődő vándor felé hajlította.

A vándor leszökkent a szikláról és óvatosan megközelítette a tisztást.
Mindenkit lemészároltak.
Hideg, hatékony kegyetlenséggel vágták el a torkát nőnek, férfinak, gyereknek egyaránt.
A testek érintetlenül hevertek ott ahol összeestek, utolsó, botladozó lépteik véráztatta nyomai térképszerűen rajzolták ki a vándor agyában a megtörtént borzalmas eseményeket.
Nem nyúlt semmihez, eleget tudott.

- Segítesz? – kérdezte társát reménykedve.
- Neked itt nincs tennivalód! – csattant a válasz. – Menj! Bízd rám, kérlek.
- Nincs… nekem itt már nincs. - értett egyet és lehajtott fejjel, lassú, komor léptekkel elindult lefelé a fák között a völgy szűk bejárata felé.
Kis idő múlva háta mögött kékes tűz fénye gyulladt, utolsó tiszteletet adva a hamvadó testeknek, lelküknek utat mutatva lobbant a tiszta égbolt felé.


Emlékei sötét árnyékként szivárogtak elő lelke lezárt, feledésre ítélt kazamatáiból…
Azon az éjszakán szörnyű vihar dúlt.
Csattogó villámok fényében kúszott át az eső áztatta, sziklában gyökerező erődítmény irdatlan kőfalán.

A hívás erőssége nem hagyott választási lehetőséget.
Gondolkodás nélkül tette a dolgát, tudva, hogy lelke másik fele, soha nem látott társa halálos veszélyben van.
A kötelék eltéphetetlenül, láthatatlanul feszült kettejük között, a megtalálás élménye kioltott minden más érzést, gondolatot.
Nem értette, meg sem hallotta társa szelíd könyörgését.
Frissen megtalált kincse a világgal ért fel, semmi ár nem volt sok érte, saját élete sem, másoké pedig legkevésbé.
Hangtalanul, puszta kézzel, válogatás nélkül gyilkolt, dermesztő árnyékként jelenve meg áldozatai mögött a halál ígéretével.
A nyugati bástya kerengőjén fogták először körbe, acsarkodva rontottak rá mindenfelől.
Tudatában bíbor szempár nyílott, két éjsötét pengéje szisszenve ugrott kezeibe s egy belső dallamnak engedelmeskedve belekezdett a halálos táncba.
Órákig tartott a tánc, könnyedén, művészien ontotta a halált, s mire a dallam elcsitult, nem maradt élő ellenfele.
Utolsó, lassuló karmozdulata visszatolta ikerpengéit fészkükbe, s ahogy a nem hallható dallam utolsó akkordja is elhallgatott, öntudatlanul a belső udvar esőtől fénylő kövezetére, halott ellenfelei gyűrűjének közepébe omlott.

Az elvonuló vihar csituló zápora sűrű cseppekkel verte a mozdulatlan, élettelen alakot.
Súlyos sebeiből csordogáló vérét pirosra festett patakocskák mosták össze a halottak vérével.

Az udvarra árnyék vetült, s miközben az érkező gyengéden, törékeny óvatossággal, puhán emelte fel az esős, véráztatta kövezetről, ki nem mondott gondolat vert nem hallható visszhangot:
- Nem érek ennyit!
Vissza az elejére Go down
Nujka
Vándorlélek
Vándorlélek
Nujka



Novellák - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Novellák   Novellák - Page 2 Icon_minitimeSzer. 11 Feb. - 22:49

Nada bíztatására...

Veszély

(A vándor történeteiből...)


- Veszély! Veszély! - csattant a fejében társa figyelmeztetése órákkal ezelőtt, amikor a vándor a halványan derengő holdfényben éppen a bozótos, tüskés sövénnyel teli szurdokból igyekezett kiutat találni, lehetőleg úgy hogy az arasznyi mérges tüskék ne tegyenek kárt benne.
Azóta mozdulatlan, hogy a figyelmeztetés hatására villámgyorsan lelapult.
A csend fokozatosan erősödött körülötte.
Az ősi rengeteg hajnali neszei elhalkultak, minden élőlény megdermedt, még a szél is elült.
Sötét csend burkolta be a kora hajnali párától opálos erdőt.
Minden érzéke kiélesedett, meghallotta volna a harmatos fűszálak között matató futrinka zaját is, ha lett volna.
Szemét lehunyva szívta be az erdő illatát, keresve valami szokatlant, ami a veszélyre utal.

- Maradj mozdulatlan! - hallotta ismét társa nyugodt hangját a gondolatai között. - Közel jár, de nem tud rólad.
Résnyire nyitott szeme sarkából halvány mozgást érzett.
Körvonal nélküli fénytörés vonult csigalassúsággal a fák között, s amerre elhaladt, a fák levelei mintha kissé megemelkedtek volna.
A növények rettegése szinte tapintható módon lengte körül.

- Feléd tart. – üzente a mozdulatlan vándor gondolatban.
- Tudom. Messze van tőlem. - válaszolt a társa.
Már egy hete is elmúlt, hogy társát utoljára látta, de mindig tudta merre kószál.
Általában előtte járt, néha a szemközti hegygerinc tetejéről szemlélte az erdőt, néha elkalandozott az útiránytól délre, de mindig kapcsolatban voltak.

- A régi erdő nem biztonságos. - közölte a vándorral, mikor az, immár két napja átkelt az alacsony hágó hóborította gerincén és meglátta az erdő párás haragoszöld, áthatolhatatlannak tűnő irdatlan rengetegét.
Most úgy tűnt, igaza lett.
Ragacsos, halálos csend.
Az idő mintha lelassult volna, órák, de talán csak percek teltek el. A mozdulatlanság elvette az időérzékét.

- Készülj! - hallotta ismét a figyelmeztetést.
A fejében villanó fény kioltotta az érzékeit, amikor messze tőle szivárványszín fénypászma robbant az égre hangtalanul, majd egy pillanat múlva vakító kékség csapott a föld felé ugyanott, aztán körkörösem végiggyűrűzött az erdőn.
Az évszázados fák, mintha valami irdatlan nyomásnak lennének képtelenek ellenállni, lassan meghajoltak és méltóságteljesen kiegyenesedtek újra. Leveleik mereven álltak, meg sem rezzentek, a sűrű, mozdulatlan levegőben.

Aztán elmúlt.
A vándor felállt, prüszkölve rázta ki hajából a rápotyogott alélt bogarakat, azok pedig, mintha álomból ébredtek volna, sürgősen nekiláttak eddig félbehagyott ügyes-bajos dolgaiknak.
Szellő futott végig az erdőn, halkan zizegve surrant a levelek között, kis kék torkú madárka ugrott a bokor legszélső tüskéjére, teli torokkal kezdve bele a kelő nap köszöntésébe.

- Ezt soha nem fogom megszokni! - dohogott a vándor, miközben megigazította hátán keresztbe vetett hosszú íját és könnyed gyors futással elindult társa irányába.
Halk kacagás visszhangzott benne válaszként…
Vissza az elejére Go down
Danatharel
Vándorlélek
Vándorlélek
Danatharel


Érdeklődési kör : ezo, mágia, könyvek, zene, versek, kardforgatás, rajzolás, játékok stb
Hobbi : rajzolás, vers írás/novella írás, zenehallgatás, hagyományörzős kardfogatás

Novellák - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Novellák   Novellák - Page 2 Icon_minitimeSzomb. 4 Ápr. - 16:47

Az álom erdőben

Nem tudom mi vezetett ide. Nem tudom, miért, mi okból. De egy érzést követtem. Hosszan sétálva az erdő rengetegjében, hol fölbukkanva a fák közt beáramló Hold fénykörében. Lassan haladtam, gyönyörködtem a fák szépségében, az sötétlő ég tisztaságában. Halk szél szállingózott az erdő dombos felszínén. Lépteim nesztelenek, talpam alatt puha fű terült szét. Végeláthatatlannak véltem az erdőt. Álomszerűnek. Nem volt ott semmiféle lény rajtam kívül. Nem láttam egyetlen állatot sem. Mintha aludt volna az egész hely. Merengve leültem egy nagyobb dombra, s néztem a fák közt a Holdat. Valamire várnom kellett. Valakire... A meleg szél meglobogtatta hajam, fejem fölött a fák lombjai suttogtak. Gondolataim nagyon messze voltak. Felnéztem az égre, s láttam a gyönyörű csillagokat. Felkeltem s tovább haladtam. Hogy merre… nem tudom. Miért? Nem tudom… Egy dolog biztos, hogy valami van, volt és lesz, és velem van most is. Csak nem látom.
Az idő itt összemosódik, nem éreztem fáradtságot, csak egy érzést, ami hajtott, egyre közelebb ismeretlen célomhoz. Szemeim előtt egy tisztás képe bontakozott ki, ahogy kinéztem egy fa törzse mögül. Mint egy apró völgy, alacsonyabban helyezkedett el. Lent egy kis ezüstszínű tó terült szét. Lassan fodrozó hullámait a meleg szél irányította. Kiléptem a fa árnyékából, s lesétáltam a kis tóhoz. Gyönyörű volt, ahogy a hullámok csilingelve elcsitultak s újrakeltek. Leültem, közel a partjához. Néztem a Holdat a tó felszínén. Felpillantottam, s a gyönyörű tejutat láttam. Elterültem a füvön, hagytam megbűvölni magam. Az égen kis felhők szálltak tova. Mélyet szippantottam a levegőből, s lehunytam szemeim. Valami megváltozott. Nem tudom, hogy a szélben, vagy az erdőben. De éreztem, hogy figyelnek. De nem féltem, nem ijedtem meg. Ismerős érzés áramlott bennem. Ajkaim akaratlanul mozdultak.
- Come here, don’t be afraid. I was waiting for you.
Vártam. Hallottam bizonytalan lépteit. Fülem érzékelte, hogy lassan halad. Talán mert túl bizonytalan volt, vagy félt. Kinyitottam szemeim, s félig hátrapillantottam. Pár lépésre állt tőlem… kissé feszengve. Nem akartam elriasztani, így lassan álltam fel, hogy jobban lássam. Gyönyörű volt, főleg ahogy a Hold megvilágította arcát. Arra gondoltam milyen jó lenne megérinteni haját. De nem tehettem. Még nem… Szemeimben néma kérdés csillant, láttam rajta, hogy őt is ugyanúgy megbabonázta a hely. De tovább kellett haladnunk.
Elindultam, s nem néztem vissza, mert tudtam, hogy úgyis követni fog. Nem akartam sietni. Sétálgatva mentünk a dombos völgyes erdőben. Leírhatatlanul szép volt az erdő, ahogy a fák közt sugarakba beáramlott a Hold fénye, és a por finoman szállingózott a levegőben, mint valami apró csillagok. A fákat csavarosan benőtte a borostyán. Még mindig volt bennem egy érzés, hogy megérintsem, hogy megfogjam kezét.. De nem akartam, hogy eltűnjön.
Halk morajlást hallottam, csobogó hangot. Egy vízeséshez értünk. Mint valami láthatatlan erő, úgy vonzott a hely. A vízesés azon oldalán, ahol érte a holdfény, mintha ezernyi csillag fénye tükröződött volna. A vízesés közelében, egy kidőlt és korhadt fa feküdt a fűben. Odaléptem a fához, s kezemmel végigtapogattam. Éreztem benne, hogy milyen öreg már. Hogy mennyi mindent láthatott. Rápillantottam a lányra, mellettem volt, épp a vízesést csodálta, de megérezte tekintetemet s mélyen a szemembe nézett… Kis habozás után leültem a fára, szembe a vízeséssel. Vártam, hogy mellém üljön. Kezem majdnem hozzáért a kezéhez, ahogy támaszkodtam a fán. Felpillantottam a vízesés fölé az égre. A csillagok változatlan szépségben fénylettek. A Hold ránk vetítette sugarait. Egy kis hullócsillagot véltem látni. Azt kívántam, hogy sose múljon el az érzés… amit éreztem akkor. Felé fordítottam fejem, szemében bizonytalanságot láttam, nem nézett teljesen rám. Félt. Kezem akaratlanul is megindult, s finoman végigsimítottam haját, majd lágyan megfogtam állat s felém fordítottam fejét. Mélyen a szemeibe néztem, s próbáltam belelátni a gondolataiba. Ahogy fogtam állát, hüvelykujjammal gyengéden cirógattam állát. Rádöbbenve tettemre, elvettem kezem s felnéztem a Holdra. Követte tekintetem, de éreztem, hogy máson jár az esze. Éreztem rezdüléseit, gondolatait. Nem hagyhattam elmenni. Hirtelen felé fordultam, s közel a nyakához hajoltam. Láttam, hogy ledermed. Ajkaim egy-két centire voltak a nyakától. Lehunytam szemeim s hagytam, hogy betöltsön az illata. Fülemben hallottam vérének gyorsulását. Épp mozdulni akartam, hogy engedjek a kísértésnek. De rájöttem, hogy elfutna tőlem. Elhúzódtam, legyűrve érzéseim, s a vízeséshez sétáltam. Leguggoltam a kavicsokhoz, s kezemet a vízbe süllyesztettem. Hideg és tiszta volt a víz. Kellemesen simogatta tenyeremet a víznek az áramlatai. Merengve néztem a vizet, próbáltam uralkodni magamon. Hallottam hátam mögött, hogy odajön hozzám. Furcsa érzés csapott meg, a szél is erősebben fújt. Megéreztem, hogy a gondolatai nagyon intenzívek. Féltem, hogy elfut, eltűnik, s soha többé nem látom őt. Ruganyosan felálltam, közelebb mentem hozzá, kutakodva szemeibe néztem, keresve az okot, hogy miért érezhet így… Ajkaim egy pillanatra elnyíltak, de gyors elharaptam őket, karomat a mellkasom előtt átfogva elfordultam tőle… nem tudtam mit érezzek. Mi volt ez. Miért. Ismét éreztem, hogy habozik… de elindultam a legközelebbi fához, mely hatalmas volt, ősi, misztikus, teli borostyánnal. Leültem tövébe, s figyeltem mozgását. Közben éreztem bőrömön, hogy a szél teljesen más… hideg. Lassan esőcseppek kezdtek hullni az égből. Láttam, ahogy a Hold képe megvonaglik a víz felületén. Egyre közelebb jött hozzám. Láttam mozdulataiból, hogy mellém akar ülni. Elöntött az érzés ismét… de most nem tudtam uralkodni magamon, elkaptam kezét, s az ölembe rántottam. Éreztem, hogy megijedt… de most nem nagyon érdekelt. Kezeim közé vettem arcát, puha volt, és sima. Láttam, hogy szemeiben könny csordul, finoman letöröltem könnyeit. Elvarázsolt közelsége, szemeinek fénye. Kábulatomban nem éreztem, hogy mennyire retteg. Felugrott, s elfutott előlem, át az eső függönyén. Tisztán hallottam lépteit, lélegzetvételét, a félelmét…a szívverését. Akármilyen messze volt… Hallottam, hogy megáll. Bizonytalanul visszafordult, s felém kezdett el jönni. Harag gyülemlett bennem. Hogy hagytam elszökni… hogy félt tőlem. Ösztönszerűen mozdultam, felpattantam a földről, s követhetetlen gyorsasággal elé termettem. Hangsúlyozni akartam, hogy erősebb vagyok nála, s nem mehet el… nem mehet el, mert szükségem van rá. Megfogtam kezeit, s egy fának taszítottam, kicsit erősebben, mint vártam. Hallottam, ahogy elakad a lélegzetvétele. A nyakához hajoltam, s ott volt az érzés, a vágy… Fülemben szívének zakatolása megindított… Ajkaim elnyíltak, s fogaimat a nyakába mélyesztettem… Verőerének lüktetése felpezsdített. Fülembe sóhajtott… Ekkor rádöbbentem, hogy mit tettem, elhúzódtam tőle, s bocsánatkérően egy csókot leheltem kézfejére… Remegve elengedtem kezeit… S elfutottam a fák közt. Félig hátrapillantottam, láttam, hogy követ… éreztem forró könnyeim arcomon. Nem akartam bántani. Őt soha… Megálltam a fák gyűrűjében, s térdre estem… arcomat kezeimbe temettem. Szégyelltem tettem… Éreztem hátamon az esőcseppeket. Már rég nem foglalkoztam azzal, hogy elázok. Lassan odaért hozzám. Ő is letérdelt mellém, de nem mert mozdulni. Talán várt valamire… Talán nem félt annyira. Kezeimet ökölbe szorítottam, majd egy megkönnyebbült sóhaj után, elterültem a földön, arcomat az eső áztatta. Gondolatai bizonytalanságot sugalltak… Éreztem, hogy lassan megmozdult, s kezét a kezemre tette. Meglepett arccal felé fordítottam fejem. Felbátorodva megfogtam kezét, élveztem bőrének simaságát. Könyökömre támaszkodva felé hajoltam. Ahogy közeledtem elnyíltak ajkaim… forrón vágytam rá. Arca már-már az enyémhez ért, de elbizonytalanodtam s elfordítottam fejem. Finoman a vállára hajtottam fejem s vártam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire elvörösödtem. Égett az arcom és remegtem. Az eső szüntelenül esett, s ő váratlanul magához húzott s megölelt. Kezével gyengéden simogatta hajam. Bizonytalan voltam, először éreztem magam elveszettnek. Gondolatok tömkelege kavargott fejemben. Vágytam bőrére, a melegségre… Ahogy teltek a percek, az eső csitulni látszott, a szél is melegebb lett. Éreztem, hogy már nem fél tőlem. Ugyanazt érzi, mint én. A vágyat.
A Hold újra feltűnt az égen. Az eső is elállt… meleg szél borzolta meg hajunkat, majd egy érzés által vezérelve, megfogtam vállait s lenyomtam a fűbe. Melléfeküdtem, és simogattam puha kezét. Végig, csuklójától kezdve egészen az érzékeny ujjbegyekig. Féltem, hogy valamit rosszul csinálok… az ajkaimba haraptam, s vártam. Szemei mélységében teljesen elvesztem, kezem önkéntelenül a nyaka fele vándorolt, ujjammal finoman végigsimítottam nyakát, majd a haját igazítottam meg. Éreztem, hogy kiszárad a szám, és, hogy beleng bennünket egy érzés, egy kapocs, amit nem értek, amit nem lehet felfogni, de mégis ott van, és egybeköt minket. Nem akartam, hogy elszakadjon tőlem. Bármi történjék, vele akartam lenni.
Közelebb húzódtam hozzá, testünk finoman összeért, melegség öntött el… ismét éreztem arcomon a forróságot. De nem rejthettem el előle. Láttam rajta, hogy ő is hasonlóan érez, de bizonytalan. Elfogott a remegés, nem tudtam mitévő legyek… de ő megölelt, szorosabban feküdt mellettem. A szemeit néztem s elkapott egy sürgető érzés. Muszáj volt megtennem… féltem is, hogy mit fog tenni. De már oly mindegy volt, a mozdulat már megvolt. Ajkaihoz hajoltam, s elnyílt ajkakkal megcsókoltam ajkait. Lassan, nem akartam siettetni. Meglepetésemre viszonozta… forrón csókolt vissza, ajkaink lassan mozogtak eleinte, de ő hevesebben, kérlelőbben csókolt. Éreztem hátamon kezét, ahogy végigkarmol… Csókok közt megejtettem egy sóhajt. El akartam vinni... egy szép helyen akartam, hogy egymásé legyünk. Finoman eltoltam magamtól.. Felálltam, s felsegítettem. Szemeimben sürgető vágy, nem kellettek a szavak, értette, hogy mit akarok. Megfogtam kezét, s futva elindultunk a rengetegben. Én vezettem őt, mert jobban ismertem az erdőt. Nem éreztem fájdalmat a lábaimban, hajtott a tűz.
Elértük a vízesést. Hagytam őt pihenni kicsit, figyeltem arcát, hogy mennyire gyönyörű. Neki támaszkodtam a korhadt fatörzsnek s vártam. Légzése lassan egyenletes lett, s közelebb mentem hozzá. Homlokára lágy csókot leheltem, s magammal húztam a vízeséshez. A kavicsokhoz lépkedtünk… lassan beleléptem a sekély vízbe. Borzongás töltött el, majd haladtam előre. A víz gyengéden simogatta testünket. Nem volt túl mély a víz, mellkasom teljesen kint volt… Elvittem oda ahol a víz alázúdul, a vízesés mögé a sziklához. A Hold itt is beáramlott, a sziklán lágyan táncolt fénye.
Láttam szemeiben a sürgető vágyat. Nem időzhettem többet. Finoman a sziklához szorítottam, s lefogtam kezeit. Tekintete fogva tartott, s lassan ajkaimhoz hajolt. Hosszan csókolt, éreztem szívemben, hogy ez az érzés örök marad. Nem veheti el senki. Mélyebb érzés ez, mint a szerelem. Több mint barátság. Több mint puszta vonzódás. Össze voltunk kötve, az érzések érzelmek által. Éreztem őt, érzem őt, és érezni is fogom mindörökké.

|| Saját szerzemény by Danatharel||
Vissza az elejére Go down
ClarissaDalloway
Vándorlélek
Vándorlélek
ClarissaDalloway


Érdeklődési kör : természet, állatvédelem, művészfilmek stb..
Hobbi : regényeket és novellákat írok, szeretek énekelni

Novellák - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Novellák   Novellák - Page 2 Icon_minitimeSzer. 25 Nov. - 16:05

Üdvözlet Mindenkinek!

Még soha nem írtam ilyen fórumokra, de ugyanabban a betegségben szenvedek, mint ti: az írói viszketegség igen mélyen beette magát a bőröm alá. Baráti biztatásra most szeretném megosztani veletek készülő regényem első pár oldalát. A címe: Drága Lily Roe. Remélem örömötöket lelitek majd benne. Ha nem, az sem baj, bírom az építő jellegű kritikát! Novellák - Page 2 189520))
Köszönettel,
Clarissa Dalloway

Ui: A szép formázásért ezer köszönet Liaramnak! Novellák - Page 2 Herz


Drága Lily Roe

Tavasz volt. Érlelő, kirobbanó, gyönyörű tavasz, teli madárdallal és rügyfakadással. Friss zöld szín ütötte fel a fejét mindenütt a természetben.
Az a harsogó zöld, mint a fogak alatt az alma; nem csak színe volt, de illata is. Az ágak, a virágok mind bimbókat neveltek, szirmokat bontottak. Rózsaszínt, fehéret, pirosat, sárgát. Megannyi szín, íz és illat árasztotta el hirtelen a világot. Az élet utat tört magának, elüldözte a sötét fagyos telet. A napok hosszabbodni kezdtek, a hajnalok még hidegek voltak, de a nappalok kellemes melege megindította a vért a fagyott erekben. A madarak fészkeket építettek a legsűrűbb lombok oltalmába, fehér kis tojásaikat védve-féltve izgatottan csiviteltek, repkedtek ide-oda. A házak közt éjjelente macskák kóboroltak, szerelmüktől voltak hangosak a sötét utcák.
A földek lassan kiengedték magukból kőkemény fagyukat, lehetett már szántani a morzsálódó, fekete, zsíros göröngyök között. Megindultak a munkák hát a földeken. Az élet is megindult, mint valami zubogó, fergeteges áradat. A friss réteken tehenek legeltek, szelíd, izmos lovak rohangálták ki csontjaikból a tél hidegét, merevségét. Csikók, borjak születtek, piciny, rózsaszín, bársonyos malackák visítoztak az ólakban.
Olyan heves tavasz volt ez, amilyet a kis városka régen látott már. Meg is döbbentek mind, néha csak álltak és nézték; úgy érezték a szemük előtt borul életbe a közeli erdő. Szinte hallani vélték, ahogy kipattantak a rügyek és mosolyogtak rajta. Elgémberedett csontjaik pont úgy bizseregtek, mint egy kiadós zsibbadás után, de ez a szurkálás jóleső volt és a szívükből jött. A napnak még csak oly melege volt, mint egy elhamvadó tábortűznek, melynek már csupán a parazsa izzik, de azért éltető volt ez. Éltetőbb, egészségesebb, mint a rövid fagyos nappalok, mikor csak nézett le rájuk fényes arcával, ragyogón, vakítón, de meleget nem adott.
A kicsiny városka szó szerint életbe borult. Megtelt, felvidult. Az emberek szívesen mászkáltak az utcán, még akkor is, ha éppen nem volt semmi dolguk. Megálltak fecsegni a sarki pékségnél, az újságosnál. A piacon a lángos sütő bódé mellett forró kávékat kortyolgatva mondogatták egymásnak a kora reggeli illatorgiában, hogy rég volt ilyen csodaszép tavaszuk. Hirtelen annyi megbeszélni valójuk lett, mintha évek óta nem találkoztak volna. Minden megújult, más köntösben pompázott, másként lehetett beszélni róla.
Jente fütyörészett jókedvében, ahogy a gőzölgő feketéket öntögette a fehér kis műanyag poharakba. Sorra kirakta őket a tálcára és vendégei, barátai értük nyúltak. Még sápadt volt a kezük az elmúlt téltől, de Jente tudta, hogy ezek a kezek hamarosan munkától kérgesek, sebesek, naptól cserzettek lesznek ismét. Most is így lesz, mint minden évben. Azt meg történetesen, hogy sose volt még ilyen tavasz, magában jóízűen kinevette. Az ő öreg szemét már nem téveszthette meg a tél komor, rideg sötétje. A sötétség után az ember oly fényesnek látja a napot, mint még sohase. De a nap mindig ugyanolyan fényes, a bimbók ugyanúgy fakadnak, az illat ugyanúgy árad és az élet ugyanúgy megállíthatatlan minden évben. Nincs különbség. Csak a telek változnak. Egy hosszú, kemény tél után a tavasz csodásabb, mint valaha. Érezni persze ő is érezte az izmaiban, a csontjaiban az gyümölcsöt érlelő, meszet oldó, csibét keltető, szerelmet oltó vad olvadást, de ezt minden évben érezte. Minden egyes alkalommal ugyanazzal a lelkesedéssel és tekintéllyel élte meg. Öreg volt már, de erő még volt szikár testében, életöröm. Szerette azt a szót, hogy igen. Ám kemény volt és őszinte. Valahol egyszer azt olvasta :„Az őszinte szív joga a kemény beszéd.” Jente eszerint élt.
A harsány Billy Rowland következett a sorban. Nagydarab, szakállas, széles vállú férfi, túl az ötvenen, de még mindig erős volt, mint egy bivaly. Kérkedett is vele eleget a kocsmában. Nem akadt senki, aki szkanderben képes lett volna legyőzni őt. Érte nyúlt a forró pohárnak és nem zavarta, hogy égeti a bőrét. Talán nem is égette. Belenyalt a gőzölgő italba és elégedetten csettintett a nyelvével. Nem volt puhány és nem szerette a lágy dolgokat. Az öreg Jente kávéja épp olyan volt, amilyenre vágyott. Fekete, keserű, sűrű és erős. A legmarkánsabb íz volt az, amit valaha is a szájában érzett. Megcsóválta a fejét és széles vigyor húzódott szét ráncos, cserzett képén. Látszott rajta, hogy egész életét a földeken töltötte.
- Jente! Jente! - dörmögte elégedetten - Mihez kezdek majd a kávéd nélkül?
- Tudsz valamit, amit én nem, Billy Rowland? - ráncolta amúgy sima, bölcs homlokát Jente - Mert én úgy tudom, hogy nem megyek sehová még nagyon sokáig!
- Úgy legyen! - emelte az idős asszony felé poharát a férfi tisztelettel – Isten
sokáig tartson meg téged közöttünk jó egészségben!
- Ne beszélj úgy, mintha haldokolnék! Öreg vagyok, az igaz. Vén, mint az országút, ahogy te mondanád, de nem készülök a koporsóban nyugodni. Meglátod, ravasz róka, még a te sírodon is fogok táncolni!
A nevetés végighullámzott a kis társaságon. Jóízű, deres-karcos, kávétól éledő hangok kórusa volt ez, melyet Jente mindennél jobban szeretett hallani. Örült a reggelnek, mely új napot, új lehetőségeket hozott, még az ő alkonyodó életében is. Örült, hogy ilyen sokan gyűltek össze ismét az ő bódéja előtt, fecsegve, pletykálva, röhögve, egymás vállát veregetve. Nem volt köztük egy nő sem. Csupa férfi volt ez mind, és Jente elmosolyodott a gondolatra, merthogy a férfi pletykás népség volt ám. Pletykásabb, mint egy tucat kinevelt, izgalomra vágyó, összeverődött, előkelő tyúk! Mit nem adott volna érte, ha ezt megérthette volna. Ám ez is az élet oly titka volt, melyet tudott, de fel nem foghatott soha. Csodás titkok vették körül, a megfejtés ott fészkelt minden mozdulatban, minden lélegzetben, érzésben, dallamban, mégse jöhetett rá a dolgok nyitjára. Mivel ezt ésszel felérte, nem fájt neki tovább, hogy a sejtések sejtések maradtak. Csodálkozott és szeretett, de tudni nem akart többet, mint amit már megtudott hosszú élete alatt.
Jente itt született és itt is nőtt fel. Sosem járt külföldön, jóformán a város határait is alig lépte át. De a szülei még idegenek voltak. Úgy jöttek ide, semmi nélkül, csak a puszta létük volt a tulajdonuk, és az apja keményen dolgozott, noha sem ő, sem csendes felesége nem beszélte jól a nyelvet. Sosem jutottak magasra, de az itt élők megbecsülése mindenért kárpótolta őket. A kis Jente a város gyermeke volt, mindenki vitt neki ajándékot, ha látogatóba ment a családhoz, mindenki megtanította valamire és az, hogy neki nem volt akcentusa, ennek a végtelen törődésnek köszönhette. Négy éves korára jobban beszélte ezt a fura nyelvet, mint ahogy a szülei valaha is. Jente idefonódott, beleszőtte magát a város életébe, megkötötte lelkét és szívét, hogy adjon és adjon mindazoknak, akiktől csak kapott és kapott. Itt élt, és nem kívánt máshová szakadni. Nem akart idegen lenni. Ez volt a legnagyobb félelme, idegennek lenni, nem ismerni senkit, magányosan sírdogálni éjszakánként, miként az anyja is tette oly sokszor. A tény, hogy anyja elhagyta otthonát egy férfi kedvéért, őt arra késztette, hogy férfit soha ne ismerjen jobban a kelleténél. Úgy gondolta a férfi az mind bajt hoz, ha a test öröme hajtja. Önmaga ura lett az évek során, olyan önálló nő, amilyet akkoriban nemigen láttak még. Így maradt meg közöttük. Nő a férfiak között, akiben megbíztak, titkaikat, félelmeiket bízták rá. Jobban bíztak benne, mint egymásban, mert megvolt benne a férfiak büszkesége, öntudata, de a nők hallgatni tudása, megértése, őszintesége is benne fészkelt, oly mélyen, hogy kiirtani nem lehetett azt sosem.
- Aztán hallottatok-e valami új hírt? Azon kívül, hogy Brannigan tehene megellett, mert azt a történetet már unásig ismerem! - nevette el magát egyszer csak, ránézve a kora reggeli fényáradatban tolongó férfiakra.
- Megvették a Monroe-házat! - morogta Billy Rowland az orra alá, mintha bosszantaná a dolog.
- Azt tudom én is, meg mindannyian! - fedte meg Jente barátságosan – Olyant mondj, amit még nem tudunk!
- Ma kora reggel megérkezett a család. Láttam őket. Hatalmas fekete batárral jöttek fel a dombon, alaposan meglehetett pakolva az az autó! Körben sötétített ablaküvegek, mint a gazdagoknak, meg a kormány embereinek – tódította rögtön egy másik férfi is, az öreg
Bobby McPherson.
- Állítólag valami ügyész a pasas. Elege lett a nagyvárosból, hát idehozta a családját – vette át a szót Brannigan is.
- Ugyancsak sok pénze lehet, ha itt vett magának házat az Isten háta mögött – dörmögte Billy Rowland. Láthatóan egyáltalán nem tetszett neki az új lakó. Őszerinte nem volt tiszta dolog, hogy egy gazdag úr egyszer csak megjelenik, és megveszi a Monroe-házat, mely már oly rég üresen állt. A fene nem vett itt házat évek óta. Az emberek elmentek innét, de vissza sose jöttek. Ez a fickó meg történetesen nem is élt itt azelőtt soha, még a szülei sem. Idegen volt egészen, és egyikük sem tudta, igazából mi szél fújta erre.
- Ne morogj annyit, vén lókötő! Ha itt akar élni, ki akadályozhatná meg benne? Éljen csak itt, és te kedves leszel vele is, meg a pereputtyával is, különben szögre akasztalak! Az meg, hogy sok pénze van-e, vagy sem, igazán nem a te gondod. Annak idején másként mentek itt a dolgok, jobb ha tőlem tudod. Tevje Solomon, az apám is idegen volt, mikor erre a földre tette a lábát, de őt szeretettel fogadták. Most itt vagyok és azt mondod, nem is tudod mihez kezdenél a kávém nélkül! Sose tudhatod, ki válik a hasznodra. Még az is lehet, hogy eljön az idő, mikor örülni fogsz az új jövevényeknek.
- Lehet – biccentett Billy Rowland leforrázva, de még mindig büszkén és sötéten. - Azt mondom, legyen igazad. Csak ne feledd el, még az is megeshet, hogy te, Jente Solomon, idegenek védőszentje megátkozod a napot, mikor ez a férfi betette a lábát a szeretett városodba!

***
Vissza az elejére Go down
Adelas Ayumu Ailina
Vándorlélek
Vándorlélek
Adelas Ayumu Ailina


Érdeklődési kör : olvasás
Hobbi : olvasás, rajz

Novellák - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Novellák   Novellák - Page 2 Icon_minitimeSzer. 25 Nov. - 23:51

Az én szörnyű kis életem


Egy olyan történetet mesélek el most nektek, amit eddig még soha senkinek. Nem másról van szó, mint rólam, arról, hogy egy ember miként keseríti meg az életem.
De talán kezdjük a legelején.
Egy Zenta nevű kisvárosban születtem 1985 november 14-én. Szüleim egyetlen lánygyermekeként láttam meg a napvilágot. Gyermekkorom csodálatos volt, szinte mindent megkaptam, szüleim szerették egymást, nyugalom és béke jellemezte a családot. Ám egy nap minden megváltozott! Az összetartás, szeretet és minden más eltűnt.
Hét éves lehettem, amikor édesapám elkezdett inni, minden egyes alkalommal, amikor részegen jött haza, kegyetlenül elverte édesanyámat, és ha még rossz kedve volt, akkor engem is. Soha nem felejtem el azokat a pofonokat, amit anyám kapott, és a nadrágszíj csattanását a saját hátamon. Háromszázhatvan fokot fordult velem a világ, mikor mindez elkezdődött. Életem legszörnyűbb estéje volt. Ekkor kezdtem el a saját kis világomban élni, mindenkitől elzárkóztam, a barátaim már nem érdekeltek, pedig kitűnő tanuló voltam az iskolában. Gyenge kis nádszálnak éreztem magam, akit gyötör, eltipor az élet.
Apám egyre sűrűbben ivott, már hétköznapokon is a pohár aljára nézett, én is egyre és egyre többet kaptam a pofonokból és a nadrágszíjból.
Telt-múlt az idő, immár tíz éves voltam, de még mindig zárkózott. Reménytelennek láttam azt, hogy egyszer talán jobb lesz az életünk, apámnak már sehogy nem tudtunk a kedvére tenni. Csak minden rosszabb lett. Anyám egyszer azzal az elhatározással állt elő, hogy váljanak el. Nem bírta már tovább ezt az életet. Apu szó nélkül beleegyezett.
Mikor a szüleim elváltak, én úgy döntöttem, anyám mellet maradok, őt választottam gyámomnak. Válásukkal mintha egy hatalmas teher esett volna le a vállamról. Azt reméltem ezután minden helyrejön. Pofonoktól ugyan már megkímélt az élet, de édesanyám a válás után már nem nagyon törődött velem. Nem sok ideje volt rám, mert rengeteget dolgozott, hogy megéljünk.
Nagyon sok társkereső hirdetést feladott, és ő is reménykedett abban, hogy talál egy olyan férfit, aki tudná szeretni őt és engem.
De ez nem érdekelt, minden férfit igyekeztem elijeszteni, ami anyámnak nem nagyon tetszett. Csak egy valamit nem tudott, féltem. Nagyon féltem attól, hogy megint olyan férfit választ, aki csak egy kicsit is hasonlít édesapámra, féltem attól, hogy megint ivás és verés lesz a vége. Hanyagolva lettem, az életem se változott, csak ezúttal az élettől magától kaptam a pofonokat.
Általános iskolában kétszer megbuktam. Először hatodikban, másodszor pedig hetedikben. Sokat lógtam a suliból is, egyetlen barátnőm, aki eddig mellettem állt, elhagyott, soha többé nem beszélt velem.
Ez megint egy pofon volt az élettől, ami egyre csak rosszabb lett.
Körülbelül tizennégy éves lehettem, amikor édesanyám megismerkedett egy nála tíz évvel fiatalabb férfival.
De őt sajnos már nem tudtam elzavarni anyám mellől, kitartó volt, nem engedett. Így hát kénytelen voltam megbékélni vele.
Eleinte csak hétvégén találkozgattak. Volt, hogy ő jött el hozzánk, és volt, mikor anyám ment el. Rendesnek tűnt, így félelmem kezdett szertefoszlani. Egyre jobban megismertem, mikor anyámhoz jött, sokszor kiültem közéjük, persze anyu mindig kizavart. Amikor pedig maradhattam, érdekes történeteket mesélt gyermekkoráról, katonaéveiről, és én figyelmesen végighallgattam mindent. Szüleivel élt, viszonylag elég jómódú családból származott. Szülei mindent megadtak neki.
Mi is anyámmal jól éltünk, néha kellett csak kicsit szűkölködnünk a pénz miatt, de ô ezt nem tudhatta, hogy mit jelent, hisz neki mindene megvolt.
Egy napon anyám arra kérte, hogy költözzön ide hozzánk, nem nagyon örültem neki, de hát legyen.
Kicsit még mindig féltem, mert sok mindent nem tudtam még róla, hogy képes lesz-e majd úgy szeretni, mintha a saját gyermeke lennék úgy, ahogy még gyermekkoromban apám szeretett, pofonok nélkül.
Eljött hát ez a nap is, ott volt velünk. Furcsa volt, hogy most megint van egy "apám".
Esténként néha összeültünk és elmeséltük, hogy kinek milyen volt a napja, vagy vicceket meséltünk egymásnak. Sok idő telt el így, ami jó volt, mert végre azt éreztem, hogy jobb lett az életem.
Ám a jó családi háttér ellenére elkezdtem én is inni. Úgy tizenhat éves voltam, mikor kipróbáltam könnyebb drogokat, mint a fű, meg gyengébb gyógyszerek.
Most fejeztem be a nyolcadikat, ami kicsit nehéz volt, mert év elején új földrajz tanárnőt kaptunk. Mindent másképp kellet tanulni, mint az előző tanárnál. A változásokat nehezen viselem, ezért pótvizsgára küldtek év végén. Hármas átlaggal sikerült befejeznem a sulit.
Ami nagyon rosszul esett, hogy szüleim nem jöttek el a ballagásomra. Aznap este nagyon leittam magam, nem is mertem hazamenni. Egy akkori barátnőm felajánlotta, hogy alhatok nála. Ismerte a helyzetem, mert ő is hasonlóban volt, mint én.
Másnap estig nem mentem haza, még mindig barátnőmnél voltam. Este lett volna egy kisebb buli amire kérték, hogy maradjak ott, ámde megcsörrent a barátnőm mobil telefonja; nekem akkor még nem volt. Szomorúan adta a kezembe, mondván a szüleim hívnak. Anyám hívott, azt mondta, rögtön menjek haza, már a rendőrség is engem keres.
Megijedtem, hogy mit fogok majd mondani otthon, ha hazaérek, ha kérdezik, hol voltam eddig, miért nem mentem haza.
Beléptem az ajtón, de nem volt otthon senki, így gyorsan levetkőztem és elmentem letusolni. Közben hazaértek szüleim is, persze mindjárt mondták a magukét, hogy mit képzelek ki vagyok én?
Akkor este anyám nagyon elvert, soha nem felejtem el, de egyrészt az én hibám is volt, megérdemeltem, amit kaptam mert, nagyon aggódtak értem.
Csak erre már késő volt rájönni. Azon az éjszakán nem sokat aludtam, pedig nagyon fáradt voltam. Egyfolytában járt az agyam. Szörnyűnek éreztem magam, mert úgy éreztem bántottam a szüleimet ezzel a tettemmel, tudtam csak azért kaptam amit kaptam mert nagyon féltenek, és igazuk volt. Nem lett volna szabad ezt tennem velük. Másnap ki se mertem jönni a szobámból, olyannyira szégyelltem magam. Sok idő kellet, mire mindenki túltette magát az incidensen. Csekély büntetéssel megúsztam, csak egy hónap szobafogságot kaptam, és el kellet mennem dolgozni. Mivel még nem voltam nagykorú, semmilyen munkát nem kaptam, mindenhonnan hazaküldtek, így egyetlen választásom volt.Napszámba jártam egész nyáron. A pénzt, amit kerestem, szüleimnek kellet adnom. Persze nem adtam nekik mindet, egy kicsit mindig letagadtam, hogy legalább a cigarettát meg tudjam venni magamnak. Még nyolcadikban szoktam rá, sajnos.
Amikor vége lett a szobafogságnak, végre eljárhattam szórakozni, egy feltétellel, haza kell érnem éjfélre! Egy alkalommal megismerkedtem egy lánnyal, akivel elég jól összebarátkoztunk. Szinte nap mint nap találkoztunk. Az éjszaka világába is együtt mentünk. Egyszer azt mondta, van neki egy barátnője, akinek szeretne bemutatni. Régóta ismerték egymást, csak jó ideje nem találkoztak, és már szerette volna látni.
A megbeszélt találkozóra nem tudtam elmenni, mert szüleimnek kellet otthon segítenem. Bocsánatot kértem tőle, és mondtam, hogy majd egy másik alkalommal összehozzuk. Egy közös ismerősünknél találkoztam vele először, kedves volt, felajánlotta, hogy menjek el hozzá egy kávéra.
Így hát fogtuk magunkat és otthagytuk a társaságot. A lány akivel, akkor találkoztam, sokat mesélt nekem közös barátnőnkről, hogy milyen is valójában, és hogy miért nem találkoztak sokáig. Megértettem, amit mesélt, és azután már nem sokat barátkoztam azzal a lánnyal. Vele viszont nagyon jól kijöttünk, minden nap találkoztunk, így jól megismertük egymás gondját, baját is.
Megtudtam, hogy az ő szülei is elváltak kiskorában, csakhogy nem az alkohol miatt, hanem azért, mert nem szerették már egymást.
Legjobb barátnők lettünk, és végre azt éreztem, hogy valaki mellettem áll a bajban. Amikor volt egy kis szabadidőnk, felkerestük egymást, és jókat szórakoztunk együtt.
Immár hat éve ismerem, ez alatt az idő alatt sok minden történt. Egyszer össze is vesztünk egy félreértés miatt. Aztán gyorsan kibékültünk, mintha mi sem történt volna.
Szüleim is sokat veszekedtek. Már nem szerették egymást annyira mint az elején. A férfi, aki úgymond, belépett az életünkbe, sokszor megcsalta anyámat. Volt, hogy még tőlem is fiatalabb lányokkal kezdett ki. Anyu nagyon szomorú volt, mikor megtudta, mert ô még mindig nagyon szerette.
Három-négy hónap telt el úgy, hogy nem volt velünk. De aztán mindig visszajött, mondván, még mindig szereti anyámat.
Ezek a megcsalásos esetek, szakítások, békülések jó párszor megismétlődtek. Már nem is tudom pontosan hány alkalommal, de nagyon sokszor.
A legutolsó szakításuk különös figyelmet igényel, ugyanis az volt a legrosszabb.
Húsz éves voltam már, mikor ez történt. Volt akkor egy fiúm is, épp vele voltam, amikor megcsörrent a mobilom.Anyám sírva szólt bele, hogy rögtön menjek haza, mert nagy baj van, és szüksége van rám. Tíz perc se kellett, hogy hazaérjek. Végig futottam. Amikor beléptem az ajtón, csak néztem, hogy mi történt itt, az ebédlő szőnyegén üvegdarabok voltak szanaszét, anyám sírt, az "apám" pedig a holmiját szedte, hogy elmenjen tőlünk.
Én csendben ültem és vártam. Mikor anyu már kicsit lenyugodott, elmesélte mi történt, hogy élete párja megint megcsalta, és most nem csak egy lánnyal, hanem többel is egyszerre. Az, amit összetört, minden emlék, kép, kedves tárgy, rá emlékeztette, ezért törte össze. Fájt neki az igazság, és az egyetlen ember akire támaszkodhatott bánatában, én voltam.
Mindent, ami rá emlékeztette, elpakolta egy dobozba, és eltette, hogy ne legyen semmi, ami rá emlékeztetné. Elhatároztuk, hogy elköltözünk ebből a házból. Eladó lakásokat kerestünk, de mind túl drágának bizonyult a mi pénztárcánknak. Így hát maradnunk kellett.
Jó pár hónap eltelt így egyedül, mikor "apám" ismét becsöngetett hozzánk... Békülni jött. Rájött arra, hogy anyámat szereti még mindig, és ő sem tudja elfelejteni az együtt töltött szép időket. Anyu természetesen megbocsátott neki, és megengedte, hogy vissza költözzön hozzánk. Pár hónapig minden jól ment, megvolt a családi béke is. Nem volt több megcsalás, helyette elkezdett lelkileg bántalmazni.
Nemrég töltöttem be huszonharmadik életévemet. Nevelőapámmal van, hogy jól kijövünk, de vannak napok mikor sokat vitázunk egymással. Sokszor semmiségekért kiabál, veszekedik velem.
Nemrég nyugtatót is kellett szednem, mert tizenegy kilót lefogytam egy hónap alatt. Már az idegeim is kezdtek tönkremenni. Hatvanhét kilóról mentem le ötvenhatra, amit mai napig nem sikerült visszahíznom.
Azóta, hogy legutoljára visszajött, a lelki bántalmak miatt, sokszor megfordult a fejemben az öngyilkosság fogalma. Csupán csak két oka van, hogy miért nem tettem meg.
Az egyik anyám, mi lenne vele nélkülem. A másik a legjobb barátnőm. Neki is csak én vagyok az egyetlen igaz barátnője.
Ha azt látnám a túlvilágról, hogy milyen szomorúak, amiatt, hogy én már nem vagyok velük.
Nem is merek belegondolni. Ezért van, hogy még mindig itt vagyok, és még mindig élek.
Az alkoholról és a drogokról is már leszoktam, egyedül a cigaretta maradt meg, mint rossz szokás. Még most is nagy pofonokat kapok az élettől, de nem adom fel. Mára már eljutottam odáig, hogy megbízzak egyes emberekben. Nap mint nap arra biztatnak, hogy ne adjam fel. Egyszer minden jóra fordul. Most már vannak barátaim, akik miatt nem érdemes eldobni azt az életet, amit csak egyszer élhetünk.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Novellák - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Novellák   Novellák - Page 2 Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Novellák
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: • Literatúra •-
Ugrás: