Elhagyatva (szerelmi bánat, és "társai")

Drága Nada!

Számomra megtiszteltetés, hogy itt lehetek. Régóta kerestem ilyen közösséget, ahol az emberek az életről - a való életről- cserélnek tapasztalatot. Sajnos mostanság kevés az ilyen közösség. Örömmel tölt el, hogy az írásom elnyerte a tetszésed. Az ilyen visszajelzések erősítenek meg abban, hogy van értelme elmélkednem, s gondolataimat szavakba öntenem. A jövőben is figyelni fogom a fórumokat és igyekszem megosztani gondolataimat, tapasztalataimat. Hátha valakinek egy kicsit segítek vele, vagy csak mosolyt csalok az arcára . Az ölelésedet szívesen fogadom és viszonzom: Elhagyatva (szerelmi bánat, és "társai") - Page 2 96907

Elhagyatva (szerelmi bánat, és "társai") - Page 2 96907

Bízom benne, hogy sokáig cserélhetünk még tapasztalatokat és jómagam is nagyon örülök, hogy ide találtam.

Szívélyes Üdvözlettel: Esther

7 hónapja ért véget egy 3 és fél évig tartó kapcsolatom. Maholnap 25 éves leszek, és szép lassan kezdtem elcsüggedni, és elveszíteni a reményt, hogy az,akit szívem keres, akit társamként el tudnék képzelni egy életen át, és életet adni a közös gyermekünknek, talán nem is létezik, talán nincs is olyan férfi a Földön, vagy ha van is, ritka kincs, és biztosan elkerül a szerencse, hogy arra a kincsre (időben) rátaláljak... És ha meg is találom, minden bizonnyal már másé...

És akkor jött Ő... Hirtelen, és váratlanul, véletlenek sorozataként, de elsöprő erővel, Ő, akit kerestem, akire vártam, a férfi, akiről azt hittem, nem is létezik... Ő, akivel EGYMÁST kerestük, akiben megtaláltam a lelki társamat, és aki bennem megtalálta az övét. Az első perctől kezdve a végtelen bizalom és őszinteség szőtte át a beszélgetéseinket, melyek nem ritkán az éjszakába nyúltak, annyi volt a közös érdeklődés, szinte egymás gondolatát mondtuk ki egymás helyett. A szemébe néztem, és tudtam mire gondol, ő a szemembe nézett és megmondta mit érzek, tényleg hihetetlen volt... Azonos életvitel, azonos életfelfogás, azonos gondolkodás, érdeklődési körök, amikben pedig különböztünk, azokban a dolgokban teljesen kiegészítettük, és segíteni tudtuk volna egymást... Független volt, és 26... Komoly, érett férfi, de mégis bájosan gyermeki tudott lenni... Azt hittem álmodom,és ebből az álomból nem akartam fölébredni...

De sajnos a nagy betűs Életben semmi nem mehet simán és egyszerűen...Hogy nekem bármi is sikerüljön és végre boldog legyek? Kizárt dolog... Találkoztunk párszor, jól éreztük magunkat egymás társaságában, lelki társként beszélgettünk (testi kapcsolat nélkül), én pedig beleszerettem... Bár ne történt volna így... Az érzés ugyanis sajnos nem lett kölcsönös... Önmagát sem értette miért, de egy átsírt éjszaka után úgy döntött,el kell mondania,hogy ő nem érez irántam szerelmet, csak egy nagyon mély, már-már testvéri kötődést, ő lelki társra talált bennem,nem szerelemre... És nem szeretett volna áltatni, vagy becsapni... Tisztelem és becsülöm őt ezért,hogy ezt még az elején elmondta... De egy világ omlott össze bennem... Még ma sem tudom elhinni, hogy talán életem párja sétál el mellettem, pusztán azért,mert részéről "nincs meg a kémia"... És most szenvedek... Mert nem szeretném elveszíteni őt, mint lelki társat, de ehhez meg kell tanulnom kizárólag barátként tekinteni rá... Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e erre, és ha igen, mikor... Az érzéseimet pár napja megpróbáltam versbe foglalni, talán kicsit kifejezőbben adja át a dolgokat:

"Ajándék volt a Sorstól, hogy utamba ejtett
Köszönöm neki minden csókod, mit ajkamon felejtett,
Köszönöm, hogy kezem hagyta kezedbe fonódni,
Néhány éjen át engedett Hozzád simulni!
Köszönöm a Veled homokként pergő értékes órákat,
Köszönöm, hogy lényed feledtette velem, mi is a bánat,
Köszönöm a bizalmad, az erőt, s lelkesedést, mit adtál,
S köszönöm, hogy hozzám mindig őszinte voltál!
Hazudhatnék most Neked, de nem teszem:
Ott bent, valahol mélyen még mindig reménykedem...
Bolond szívem titkon még mindig szüntelen kutat,
Hiszi, hogy egyszer szíved kulcsához megtalálja az utat...
Ő még várja a pillanatot, hogy megcsókolj, átölelj,
De józan lelkem súgja neki: ne bízz, e pillanat nem jön el!
Alig múlt el pár hét mióta megismertelek,
De ennyi is elég volt, hogy örökre szívembe vésselek...
Már "Szívembe zártalak, kis kulcsom elveszett,
Többé a szívemből kijönnöd nem lehet!"
Nehéz elengedni azt, kivel elképzeltél boldog éveket,
Kivel fel tudtad volna nevelni a gyermeked,
S kivel talán le tudtad volna élni az egész életed...
Nehéz valakit viszonzatlanul szeretni,
De még nehezebb megtanulni az érzéseimet feledni...
Nehéz könnyeim áradó patakjára gátat építeni,
Nehéz most szívem fájdalmát bárhogy enyhíteni...
Nehéz elfogadnom, hogy kit szívből tudnék szeretni
Társaként féltett titkaim a szívébe letenni
Eggyé válni vele száz forró éjszakán,
Arra csak barátként tekinthetek ezután...
De ha Te is szeretnéd, ezért mindent megteszek,
Csak adj nekem időt, hogy (...név...)-mként elfelejtselek!
Hisz az Élet útvesztőjében már csüggedten keringve
Lelkedben végre rátaláltam egy ritka, ragyogó kincsre,
Melyről már azt hittem, talán nem is létezik,
Csak bolond szívem képzelgés-fonalai szövik,
És mely nem lehet az enyém, ezt el kell fogadnom,
De szeretném ha tiszta fénye elkísérne utamon!
E különös világban Lelkedben lelkem végre társra talált,
És ha csak barátként is, de szeretnélek megőrizni egy életen át!"

/Liaram (K.Zs.) 2010/

Lehet, hogy én vagyok az a bizonyos "nagy múgató állat", vagy egy túlságosan érzelgős nő, de így érzek, és ki kellett írnom valahogy magamból...

Szívből kívánom Nektek, hogy sose éljétek át a viszonzatlan, de a másik fél részéről "szeretlek is meg nem is"-jellegű szerelem érzését! Ráadásul félek, hogy most, hogy rájöttem, tényleg létezik még olyan férfi akire vágytam egész életemben, őt fogom keresni mindenkiben a jövőben... Majd meglátjuk mi lesz, idővel biztosan enyhül majd ez is... Köszönöm, hogy elmondhattam mindezt!