Nurich-novellák

Egy fiatal, ám annál kiforrottabb tehetség. Elképesztően jó érzékkel ír, éleslátással, ügyelve a részletekre is. Történetei mélységgel bírnak, lendületesek. Hatalmas, választékos szókincs jellemzi a munkáit. Egyedi, senki máséval össze nem téveszthető a stílusa, írástechnikája. Élmény olvasni minden aranyba mártott gyöngy sorát. Ő Nurich, igazi tehetség, sokoldalú művész.

Ó, köszönöm a topicot, és a szép sorokat - igyekszem utólagosan kiérdemelni. (:

Üdvözlök mindenkit, remélem nem fogtok csalódni. Nem hivatásosan, csak hobbiból írok, azt sem tökéletesen - de igyekszik az ember. (:

Álomcseppek


Hûvös, novemberi délután. Nyüzsgõ város, már fénylenek a karácsonyi díszek. Utcák. Vannak porosak, és vannak tiszták.
Vannak zsúfoltak, vannak elrekesztettek. És vannak meg nem értettek.
Az utcán sok ember. Csillogó, villogó kirakatok. Padok és épületek. Szökõkút, és karácsonyfa. Emberek és csomagok.
Rohanás, önzés, szeretet alig-alig akad. De van. Ott a padok között. Lent a sötét felhõk alatt, a páracseppek örvényében.
Egy fiatal. Ott ül, alatta kis szék. Kezében gitár. Finom a vonala, kulcshideg minden húrja. És kristálytiszta a hangja. A
gitár és a fiatal egyesülésébõl zene száll, át a hidegen, a kirakaton. Át a ruhákon, át mindenen. De nem minden szíven.
Hideg. Párafelhõ az arcok elõtt. Fénylõ kirakatok.
Egy lány a túloldalon. Félénk. Haja a szemébe lóg. Bizonytalanul közeledik.
A zene új dallamba vált. A nehéz levegõben sebesen kúszik a lány felé. Mondanivalója van, most hatalmas.
Megáll. Hallgat. A gitárt és a srácot nézi. A srác nem látja. Mögötte van. Újabb dallam.
Egy pillanatra elsötétül a világ, majd újra kivilágosodik. Az utca. Már nincsenek kirakatok, helyükön hangszórók. Zene szól.
Zene. A gitárból. A gitár zenévé alakítja a srác mondanivalóját. Most körbeállják. Van aki érti, van aki még nem érti. De õt
figyelik. Õt és a zenét. Most nem kell más, csak szeretet. Most ingyen van minden, ingyen kaphatsz zenét, ölelést. Az
emberek megállnak, körbeállnak, és szeretnek. A régi érzés újra felszínre kerül. Szeretet. Karácsony van, és szeretet. Nem
kell más, csak szeretet.
Újra elsötétül minden, eltûnik a szeretet. Újra villog az utca, rohannak az emberek.
A gitár ott fázik a srác remegõ kezében. A lány mögötte áll.
-Gyönyörû volt – szólalt meg a lány.
-Igen, gyönyörû… volt – mondta a gitáros srác.
-Kár, hogy csak pillanatnyi látomás.
-Te értetted?
-Értettem. És sajnálom, hogy most nem errõl szól a karácsony.
-A helyed nem ezen a világon van.
-De neked sem.
-Te szeretsz. Sugárzik belõled a melegség.
-Itt nem értenek. Pedig sokat tudsz. Te is tudod. Nem értenek. Már nem értik a zenét, a mondanivalót.
-De te értetted.
-Mert bevillant pár percre egy Álomcsepp.
-Álomcsepp?
-Te is láttad. Minden szép volt. De csak álom volt.
-Álom.
-Egy álomcsepp…

Lány a hídról


Már alkonyodik, esthajnalcsillag pislákol az égen. Emlékszem, húgom azzal bolondított, hogy az a Betlehemi Csillag. Halvány
mosoly jelenik meg szám jobb szegletében az emlék hatására. Reményvesztett, sajnálkozó mosoly.
Lábaim alatt a széles folyó hömpölyög, mögöttem zsúfolt híd. Nagyváros ez, sok emberrel, rengeteg problémával, még több
gonddal.
Az autósok sietnek hazafelé, már várja õket a finom vacsora és a szeretõ család. Morajlik a tömeg, lent ömlik a víz. Én csak ü
lök a híd hûvös, és bizonytalan peremén. Bevallom, kicsit félek. Csak a folyóra akarok figyelni, közben emlékek törnek
felszínre.
Óvoda. Szerettem nagyon. A barátnõm anyukája tûnik fel az ovi díszes kapujában. Gyönyörû, sugárzó nõ. És kedves.
A barátnõm odaszalad hozzá. Átöleli az anyját. Mosolyog. Boldog. Én is ilyet szeretnék. Irigy vagyok. Hirtelen gyûlölni
kezdem a barátnõmet. Neki jobb. Õt szeretik. Õ mit tett, hogy megkapja mindezt?
Távolba mered a tekintetem. Mögöttem egy biciklista száguld el. Majdnem lesodort.
A Nap már lenyugodott, átvette az égi uralmat a Hold. Egyre több csillag tûnik fel. Mindegyik csillag egy-egy meghalt ember
jelképe. Hamarosan nekem is lesz csillagom. Egy barát csillaga mellett.
Család. Mit is jelent ez? Számomra öt embert, akik egy helyen élnek. Az egyik ember mindig hibákat keres, és talál is.
Hárman ezt eltûrik. Õk hallgatnak. Lelkileg már összetörtek, nem léteznek. Az egyik ember pszichés betegségben szenved.
Három ember errõl nem tud. De egy tudja, de azt már nem, hogyan mondja el, hogy ne ejtsen sebet. Ugyanez szenved.
Éjjelente könnyektõl sós a párnája. Õrangyalához könyörög. Még sohasem látta, de hisz benne. Család – öt egymástól idegen
ember… nem helyes ez.
Emlék, négy hónappal korábbról. Könnyek ömlenek, sírfelirat készül. A temetõbe nem tudtam elmenni. Talán ezért a
többiek sem mentek. Sírba tették, nélkülünk. Régen kérdezett valamit, akkor nem válaszoltam. Már valószínûleg tudja
a választ. De már nem számít neki. Akkor sem számított volna, de önzõ voltam. Nem kapott tõlem választ. Könnyek a
megtört arcon. A folyóba hullanak.
Egy hang megszólal bennem:
-Biztosan ugrani akarsz?
A fejemben megszólal az én hangom:
-Nem, de muszáj. Különben végem.
Már teljesen besötétedett. Fekete masszává vált az üvegbúra felettünk, benne apró légbuborékok világítanak. Egy
nevetõ pár lépdel el mögöttem.
Emlék villan elmémben. Egy arc, egy kéz, lábak, has – emberré állnak össze. Barna szemek, haj. Kicsit bozontos szemöldök.
Egy srác. Egyszer azt mondta, gyáva vagyok. Most is az leszek. Elviselés, beletörõdés helyett ugrani fogok. Talán a szó
szoros értelmében.
A hídon egy kocsiból bömbölõ zene hallatszik. Egy gondolat férkõzik a fejembe: talán nagy zenész lehettem volna. De
most már mindegy. Talán majd egyszer megtalálják a kottáimat. És elõadják…
Feltámadt a szél, kezd igazán hûvös lenni. Bal kezemmel a híd egyik oszlopába kapaszkodom. Jéghideg az acél. Erõs és
komor, de hideg is. Akárcsak a Sors? Meglehet.
Eltelt az idõ. Ennyit hagytam magamnak, bõven elég volt. Még sok is. Még egy utolsó levegõvétel. Még egy gondolat.
A rögeszme, hogy azt képzeltem, angyal leszek. Szárnyaim nõnek a lapockáimból, ezért fáj a hátam. Röhejes, de
mosolyogtató.
Most már tényleg az utolsó lélegzetvétel. Hirtelen eszembe jut valami. Az Õrangyalom! Még el sem köszöntem tõle. Hát,
ünnepélyesen, viszlát. Leugrom. Köszönöm, hogy hihettem benned.
Utolsó másfél liter levegõ szökik a tüdõmbe. Ugrás. A könnyeim már felszáradtak. Helyükön elszántság fénylik. Lendületet
veszek… valaki megszólal a jobb vállam felõl:
-Ezt akarod?
-Ezt – válaszoltam kurtán.
-Szerinted megoldasz ezzel valamit?
Nem válaszolok. Igazából nem is tudom a választ. Elbizonytalanodom.
-Nem akarod – mondja a hang.
Nem szólok. Nem akarok szólni. Ugrani szeretnék.
-Nekem hiányozni fogsz.
-Nem is ismersz! – vágom hozzá.
-Tényleg nem. De… nem bocsátanám meg magamnak, ha hagynálak elveszni a habok között.
-Akkor ne nézz oda. Fordulj el.
-Nézz rám – szólt komolyan.
-Minek?
-Csak. Szárnyaim vannak.
-Nem hiszem.
-Akkor nézd meg magad.
Feladtam. Hátranézek. Szõkésbarna haj, világos szemek. Alacsony termet. Szárnyak sehol.
-Hazudtál – mondom a szemébe.
-Lehet. Mássz le onnan. Ha meghalsz, sohasem nõnek ki a szárnyaid – finoman végigsimította kezével a lapockáimat. Forró
volt az érintése.
-Errõl honnan tudsz? – kérdeztem elképedve.
-Mássz le onnan. Utána megsúgom.
Hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Végül beadtam a derekam. Mire lemásztam a korlátról, a lány eltûnt. A betonon, ahol
egy perccel ezelõtt még a lány állt, egy cédula fehérlett. Unottan hajolok le érte. Kusza betûk sorakoznak egymás után.
Hófehér angyalok cikáznak egy körben,
Te itt maradsz velük, ez életben…
Fel sem fogom a betûk mögött rejtõzõ tartalmat, ösztönösen megfordítom a cetlit.
Lány a hídról


***

Hirtelen ébredtem aznap esti álmomból. A hídon történteket álmodtam újra. Megint ott volt a Lány. Ahogy a valóságban is,
ebben az álomban is lemásztam a korlátról. A Lány nem tûnt el.
-Jólvan, gyere, megsúgom – mondta. Közelebb hajoltam.
-Én vagyok az…
-Õrangyal – hasított belém a felismerés, és visszacsöppentem a valóságba. A Lány az ágyam végén ült.
-Õrangyal… - suttogtam hitetlenkedve.
-Köszönöm, hogy hittél bennem – mondta, de még mindig háttal ült. – Most itt az én idõm.
-Hogy érted? – kérdeztem, közben az ággyal szemközti tükörben kerestem a Lány arcát.
-Mostantól én fogok hinni benned. Én hiszem, hogy tudsz élni. És van erõd ahhoz, hogy rendberázd magad körül a dolgokat.
-Õrangyal…nem gondoltam, hogy tényleg létezel. Nekem… lesznek szárnyaim?
-Nekem vannak?
-Nem – mondtam csalódottam. Szembefordult velem a Lány.
-Te is angyal vagy. A feladatod, hogy rendbehozd ezt a családot.
-De nincsenek szárnyaim.
-Nem a szárnyak tesznek téged angyallá. Hanem a feladatod.
Erre nem tudok mit válaszolni. Inkább hallgatok. Eszembe jut valami:
-Ki vagy te?
-Az Õrangyalod. A többi mellékes. Legyél erõs. Én hiszek benned – mondta, és lassan elhalványult az alakja a sötétben. A
tükörbe pillantottam. Még egy utolsó mosolyt küldött felém, azután végleg eltûnt.
Könnyes arccal, és a tudattal, hogy nem vagyok egyedül, merültem aznap éjjel másodszorra álomba.

***

Már a húszas éveim közepét taposom. Sikeresen elvégeztem már az egyetemet. Jó állásom van, a kutatóintézetben
dolgozom.
Emellett hétvégenként gyógyszerészeti pályámat élem az egyik nagy
forgalmú patikában. Igen, valóban sikeresnek mondhatom magam.
Van lakásom, nem túl nagy, nem túl pici – pont jó. És van kivel megosztanom a lakást. A srác az emlékeimbõl már életerõs
férfivá érett. És ami igazán összeköt minket: egy barnahajú, barnaszemû mosolygós kislány. Már két éves, és minden érdekli.
Egy igazi kis tündér. Talán késõbb angyal lesz belõle.
Négyhetente vasárnap szüleimnél vacsorázunk. Igen, azt hiszem, minden rendbe jött. Anyámmal - az Õrangyal
elhalványulása után pár héttel – leültünk beszélni, és megnyílt. Teljesen megváltozott. Átvettem a lelki terheit, így
õ megkönnyebbült.
Húgom egyetemen tanul, a kisebbik még a gimi padjait koptatja. Orvos szeretne lenni.
Apám nem változott, továbbra is remek ember. Az egyetlen dolog, ami változott, az az idõk nyoma rajta. Már egyre
több a világító hajszála. De nem számít.
Azóta a bizonyos éjjel óta nem láttam a Lányt. Továbbra is hiszek benne, talán sokkal erõsebben, mint azelõtt. És az
õ hite átragadt rám is, hiszek magamban. És teljesítettem a feladatom. Senkinek sem beszéltem errõl. Féltem, hogy azt
hiszem majd, a Lány nem valós. De az volt. Nem álmodtam.
Tíz éve minden évben elmegyünk a barát sírjához. Fájdalmas, de megnyugtató. Mi sohasem fogjuk elfelejteni. Örökké él
az emlékeinkben.
Ami a zenei pályámat illeti, nem vittem túlzásba. Hetente egyszer a lakásomban összeülünk egy kis közös zenélésre a
régi ’zenekari lányokkal’. A szomszédok már megszokták – ahogyan a zongoránkat is. A kis tündér, Helli, kifejezetten élvezi
a zenénket. Három hegedû, egy cselló – mint régen. De most már saját darabokat játszunk. Többségét én írogattam, de
minden együtt véglegesítettük. Nevet is találtunk magunknak: Bíbor Hold. Nagyközönség elõtt még nem játszottunk, de
minden évben fellépünk a templomi karácsonyi koncerten. Még mindig szeretem a kórusmûveket, kifejezetten, ha jó
akusztikájú helyeken adják elõ.
Néha visszagondolok arra, hogy egyszer régen ugrani akartam, de megrémülök a gondolattól. Ha akkor nincs a Lány, és
én leugrom, talán a család már nem is létezne, és ez a kis tündér sem.
Mindig beszélek még az Õrangyalomhoz, nem érdekel, hogy nem válaszol, vagy, hogy nem látom õt.
Hiszek benne, ennyi elég.
Nem nõttek szárnyaim. Talán már nem is fognak. Nem érzem magam angyalnak. De elhiszem, hogy az vagyok. A Lány
hisz bennem. Ez egyfajta kölcsönös hit, ami köztünk kialakult. Nagyon szeretném, ha egy éjjel újra látnám az ágyam
végében. Szeretné, ha megerõsítené, hogy még hisz bennem. Szeretném, ha szólna hozzám…
Valamit féltve õrzök. Bedobozolva az íróasztalomban. Egy – már kicsit megsárgult – cetlit, amit még a bizonyos hidas
eseménynél találtam.
Hófehér angyalok cikáznak egy körben,
Te itt maradsz velük, ez életben…

Mondhatjuk, hogy a mottómmá vált ez a kurta két sor. Beleivódott az elmémbe, akár a szerves vegyületek a bõrbe. Ez
nem mérgezõ, mint a benzol, de mégis változtatott bennem valamit.
Az életemet, Hellit, a családomat – hihetetlen, de – egy embernek köszönhetem. Az õ hitének, az õ létének. Õrangyalnak.
A cetli hátlapján kusza betûk:
Lány a hídról