Magány

Üres a ház, hallgat a szív... csak a magány dübörög...

Milyen értelemben magány a magány?Nem panaszkodhatok.A szüleim hála Istennek élnek és mellettem állnak (még ha egymás mellett ők nem is...),van párom,vannak barátaim (bár engem az az igazán igaz barátság sajnos eddig sohasem talált meg).Ott,legbelül mégis magányos vagyok.Egyedül vagyok a vágyaimmal,az álmaimmal,mindazzal amit szeretek,mindazzal amiről képes vagyok még lassan 24 évesen is gyermeki lélekkel ábrándozni.Mert senki nem érti őket...Néha úgy érzem,kiabálok.Torkom szakadtából próbálom elkiabálni a környezetemnek:hé,értsetek meg végre,értsétek meg mi miért olyan fontos nekem,és álljatok mellém,segítsetek,hogy elérhessem az álmaimat,hiszen a végtelen világegyetemhez képest ezek olyan apró semmiségek,számomra mégis a boldogságot jelentenék!Mindenki meghallja,de senki nem érti...Elszáll a hangom a szelek szárnyán...Miért néznek rám oly sokan furcsán amiért néha megállok egy erdőben, vagy egy hegy ormán és tágra nyitott,már-már könnybe lábadt szemmel tudom csodálni a természet szépségét perceken át?Miért fordul felém kérdő tekintettel annyi ember ha gyermeki lelkesedéssel gyönyörködök egy fényképben,egy dallamban,egy állatban,egy versben,egy festményben,egy csokor virágban és az élet számtalan más csodálatos dolgában?Rohannék megmutatni mindenkinek,hogy átadjam a szépséget,az érzést,de az emberek mindössze egy pillantást vetnek oda,és rohannak is tovább...Az én álmom a lovak és a lovaglás.Próbáltam szavakba önteni az a gyönyörűséget és szeretet amivel ezek a lények töltenek el kisgyermek korom óta.Senki nem értette mit szeretnék mondani...Látván,a szó nem elég,próbáltam lerajzolni,leírni az érzéseimet,és próbálom ma is...Hiába...Üres dicséretek,szépen csengő,sablonos elismerések,mindössze ennyit érnek a munkáim...Soha senki nem mondta még:gyere,segítek,fogom a kezed,mert értelek,megértem mit érzel,látom az álmodat,és érdemes vagy rá, hogy meg tudd valósítani!(Filmekben talán...)Annál többször hallottam:minek az?-fölösleges!....Számukra talán tényleg haszontalanok....Sokszor elgondolkodom azon, vajon én vagyok rosszul összerakva?Vagy mások?Nem tudom...De nap mint nap azon kapom magam,hogy a számítógép előtt ülök, és miközben gyönyörködök a világ csodáit elém varázsoló képekben,rajzolom életem álmát,vagy verseket,fórumokat böngészek,újra és újra ezen töprengek...Ahogy ebben a percben is...

hmm, azt hiszem, h eljött az az idő amikor majd kezdesz rádöbbeni kedves Liaram arra h lehetnek melletted bármennyien szeretteid, de igazából az ember mindig belül egy magányos lény marad:(
az életben bármien fontos döntést kell meghoznod, csak magadra számíthatsz, mert hiába szeretnek téged családtagjaid vagy barátod, ők nemtudnak meghozni helyetted döntéseket, nem fognak tudni helyetted megélni érzéseket.
Sokszor elgondolkodtam azon az életmben, h miért mondják azt pl emberek h azért vannak együtt valakivel h ne egyedül öregedjenek meg, vagy h azért nemzenek gyermeket h öregkorukra ne legyenek egyedül.De bármennyire is akarják azt h valaki mindig velük legyen, mindig bennük lesz a magány, és amikor szembe néznek a halállal ott is csak egyedül lesznek:(
Mi emberek szeretnénk mindig valakibe kapaszkodni, támaszt találni, ez szerintem benne van a génjeinkben.És ebben nincs is semmi rossz, ha tudjuk hol a határ, és ha időben rájövünk arra, hogy az élet fontos nagy lépéseit egyedül kell megtennünk Wink

VIP-tag Érdeklődési kör : Sokminden:D Hobbi : Fiaim:)

Nincs semmi, ami rosszabb lenne a társas magánynál....