Alkatból adódó sérelmek

Túlsúlyos vagy? Esetleg túl sovány? Atrocitások értek emiatt? Itt elmondhatod bánatodat.

hát én bizony sohase voltam sovány, de azt hiszem szerencsés vagyok mert még nem igazán bántott senki a súlyom miatt
sőt, emlékszem 1szer egy fiú (úgy 18 éves lehettem) azt mondta nekem, h én vagyok a legszebb dagi lány a városban :lol: ez oan jól esett nekem akkor, és egyáltalán nem sértődtem meg rajta h látja az alakomat persze lehet h az ember háta mögött tesznek rá megjegyzéseket, de az ien nem érdekel, és számomra a legfontosabb az h elfogadtam magam oannak amien vagyok, és így úgy érzem mások is jobban elfogadnak

Én nem voltam túlsúlyos, inkább karcsúnak mondható. Anyám ellenben kifejezetten sovány nőként élt évekig, zörögtek a csontjai. Szép nő volt mindig is, számtalan pasit elfogyasztott apám mellett is, de ahogy kezdtem nővé érni, formásodtam, a saját anyám vadul féltékeny lett rám. Alkoholista volt, és már gyerekkoromban kezdődött nála a piálgatás, de akkor még valamennyire ismert mértéket. Elkezdett a piától hízni és sosem bocsátotta meg nekem, hogy én egyre szebb nővé kezdtem válni. Aztán egyszer velem is elszaladt a ló, szinte zabáltam a sok anyám okozta lelki teher miatt, és felhíztam 65 kilóra. Az anyám szinte kéjes élvezettel nézett és gúnyolt, lemangalicázott, zsíros kocázott, támogatás helyett örökké csak szenvedést okozott. Amikor visszafogytam a régi külsőmre, fuldokló gyűlöletet váltottam ki belőle. Volt olyan, hogy amikor feküdtem este az ágyamban, részegen bejött a szobámba, és veszekedést kezdeményezett, aztán rámfeküdt, és leszorított az ágyra, majd ököllel ütni kezdett ahol ért, főleg az arcomat. Dagadt disznónak nevezett, pedig akkorra már egy gramm feleslegem sem volt, ő viszont volt vagy 85 kiló, és egyre csak hízott tovább a piától, és a rengeteg zsíros kajától, amiket a pia miatt kívánt és tömött magába. Ma már egyáltalán nem tartom a kapcsolatot az anyámmal, akit józanul már nem sűrűn lehetett látni a végére. Én azóta is 50 kiló vagyok, és 178 centi magas. Belül azonban emiatt sokszor még mindig kövérnek érzem magam, és néha még mindig előfordul, hogy sírva ébredek fel az éjszaka közepén a rémálmomból arra, hogy érzem az anyám ütlegeit az arcomon, amelyet el akart csúfítani, és szinte szagolom a gyűlöletét..........

Ez több, mint durva, Ornella, egyenesen döbbenetes!
Inkább nem írnám le, mit gondolok az ilyen "emberekről"...
Az "anyátlanság" kínját magam is ismerem, és pár embernek "köszönhetően" az alkoholizmus is kísérő jelensége volt az életemnek. Személy szerint talán ezért is utálom annyira az alkoholt...

Érezhető módon komolyan sérült a lelked. Életed tragédiája, fájdalmaid okozója pont az az ember, akinek meg kellett volna könnyítenie azt. Helyette tőle kaptad a legtöbb, legkomolyabb kínt. Nehéz kilábalni belőle - és egyedül talán nem is fog sikerülni. Mindenképp azt tanácsolnám Neked, keress fel egy kiváló szakembert. Meglásd, külső segítséggel még ezen túllépni is könnyebb lesz. A sebeket a szíveden így is örök pörkökként fogod magadban hordozni. Az azonban már nem mindegy, felszakadnak-e mindig, újra és újra, örök gyötrelmet okozva.

Szerencsés alkatom van.50kg vagyok ami szerintem tökéletesen arányos a 164cm-hez. De az ismerőseim rokonaim, állandóan piszkálnak, hogy egyek,mert összefogok esni,vagy elfúj a szél. Ezeket a "beszólásokat" már megszoktam. Mikor kisbabát vártam összesen 12kg-t híztam, de nem nagyon látszott a pocakom. Az orvosom ezért azt mondta feküdjek be egy hétre a kórházba, mert biztos nem eszek rendesen és azért nincs hasam. Tökéletesen egészséges volt a baba és én is. Csak a kis súlyom miatt kellett a nyolcadik hónapba hét napot bent töltenem, na mi ez, ha nem gúny? Nekem nagyon rosszul esett. Bár bent mindenki nagyon kedves volt Velem és mikor mentem a császármetszésre már mindenkit ismertem. :-)

Nem feltétlen kell - Uram, bocsá'! - magalica méretűre híznia egy állapotos nőnek... Sőt, épp ellenkezőleg. A statisztikai felmérések is azt igazolják, hosszú távon is egészségesebb lesz a születendő gyermek, ha az anya nem hízik többet annál, mint amennyit feltétlen szükséges.

Én is ezt mondtam, de a dokikat nem lehet meggyőzni.Pedig Kircsi makk egészséges és a császár után 3-4 nappal újra 50 kg voltam.Pedig annyit ettem, mint a z említett állatka.:-)

Én vékony kislány voltam egészen addig amíg az általános iskola
harmadik osztálya körül állandó betegeskedésem miatt ki nem vették a
mandulámat.Ezután azt javasolták szedjek Béres-cseppet,hogy egy kicsit
erősítse az immunrendszeremet.Sajnos nálam előjött a csepp
étvágygerjesztő mellékhatása és akkor kezdtem el hízni.A korombeli
lányokhoz képest mindig szemlátomást túlsúlyos voltam (bár nagyon
kövérnek azért nem mondható).Emiatt sajnos rengeteget szenvedtem.A fiúk
az iskolában soha rám sem néztek,velem sosem játszottak,engem mindig
kizártak a "klikkjükből"/pedig lányok is tartoztak bele/
sőt,előfordult,hogy szavakkal is bántottak a súlyom miatt.(Akkor még a
külcsín érdekelte őket, a belbecs sajnos nem...).De a legrosszabb az
volt,hogy volt egy lány,aki "kifogott magának" és a két barátnőjét is
ellenem hangolta.A tőlük elszenvedett lelki sérelmekre még most is
remegő gyomorral gondolok vissza...Állandóan bántottak,nem egyszer
megaláztak...A hájas disznótól kezdve a "kucun" át a mangalicáig
mindennek elhordtak,akár az egész osztály előtt is.Nem tudtam olyan
dolgot tenni vagy mondani amiért ne kötöttek volna belém.Rendszeresen
előfordult,hogy ha új ruhát kaptam és abban mentem suliba,a végletekig
cikiztek("Nézz már magadra,hogy nézel ki,te tehén"-és ehhez hasonló
mondatokkal...)Ez lelkileg nagyon megviselt.Úgy éreztem,ronda vagyok és
én soha nem fogok senkinek sem kelleni.Nem mertem új ruhákat
felvenni.Bő pólókban és nagy méretű,hosszú pulóverekben jártam,hogy
takarjam az alakomat.Ballagás után rettegtem mi vár majd a
középiskolában...Örültem,hogy megszabadulok tőlük végre,de féltem,hogy
vajon mit kapok majd ott,az új osztálytársaimtól...Szerencsére ott
másabb lett a helyzet.Már voltak annyira érettek az emberek,hogy nem
bántottak.(Túlsúlyom inkább csak abban mutatkozott meg,hogy továbbra is
elkerült a szerelem...)Ennek ellenére ekkorra már olyan gátlásos
voltam,hogy igyekeztem úgy takarni a fölöslegemet ahogy csak tudtam,
minél bővebb ruhákban járni.Imádtam a strandot,de soha nem mertem
menni.Szégyelltem magam:(Aztán a középiskolából is elballagtam...Az
egyetemen az első év alatt sem történt jelentős változás.A barátnőim
próbáltak rábeszélni,hogy kicsit öltözzek nőiesebben,de féltem,nem
mertem.Aztán a második évben jött Ő...Aki megszeretett szó szerint első
látásra,úgy ahogy vagyok.Megfogta a mosolyom és attól a perctől kezdve
nem érdekelte más,csak az,hogy szeretne megismerni.végre engem is
megtalált a szerelem,bár az elején nem ment minden akadálytalanul...A
szerelemnek és az idegességnek köszönhetően sikerült 10 kilótól
megszabadulnom!!Elértem az ideálisat közelítő 68kg-os súlymat (174cm
magas vagyok).Úgy éreztem megváltozott az életem!!Felszabadult a
lelkem,először jól éreztem magam a bőrömben!!Boldoggá tettek az
ismerőseimtől érkező bókoló megjegyzések,és kezdtem kicsit
megfeledkezni az általános iskolás éveim alatt elszenvedett lelki
sérelmekről.A párom pedig szeretett,olyannak amilyen voltam!
Sajnos azóta a leadott kilókat 2 év alatt visszaszedtem:(És ezzel
együtt visszasüllyedtem majdnem a kezdeti szintre.Borzasztó érzés
vágaykozva nézegetnem a 2 évvel ezelőtti fényképimet...A környezetemből
is újra egyre több megatív megjegyzés érkezett/érkezik...Nem
sértőek,csak olyasmik mint "kicsit nem ártana fogynod","megnőtt az
úszógumid" és hasonlók...És én csak vágyakozok...Hogy újra lefogyjak és
68 kg-os legyek...Hogy újra felvehessek nyáron egy szoknyát...Megint
utálok a tükörbe nézni:(De ami a legrosszabb,hogy azt hiszem
mindeközben ételfüggő is lettem:(Nem szoktam "zabálni,falni",soha nem
eszem betegra magam,sőt!Egyszerűen csak amikor eszek,megszűnik a
külvilág,megnyugszok és nem gondolok a sérelmekre.Akkor nem gondolok
semmire csak élvezem az ízeket és teljesen kikapcsolok.Ezért egész nap
a konyhába járok,mindig be-bekapok valamit,most egy sajtot,most egy
kekszet...Különösen amikor tanulok...Evés után viszont állandóan
bűntudatom van...Tudom,hogy nem kellett volna,hogy meg kellett volna
állom,hogy egyek,de nem megy.Nehéz ellenállni a nyugalom kellemes pár
percének...Szörnyű érzés viszont amikor minden evés után eszembe
jut,hogy ez megint plusz kilókként jelentkezik majd rajtam....
Jelenleg megint túlsúlyos vagyok.A párom sosem vádolt érte,sosem
mondta,hogy fogynom kellene.Mindig támogatott,és megjegyezte,hogy ő így
szeret ahogy vagyok.De engem bánt és zavar,hogy kövérebb
lettem.Tudom,hogy neki is jobban tetszettem régen...Megint tartok az
emberektől,hogy ki mikor tesz megjegyzést rám...Gyakorlatilag majdnem
oda jutottam lelkileg ahonnan elindultam...Olyan mint egy ördögi kör és
úgy érzem néha,hogy nincs kiút...(Próbáltam többször is
kalóriadiétázni,fogyókúrázni,de indig visszajöttek a leadott
kilók.)Gyakran elgondolkodok azon,hogy vajon miért kell szenvednem
amiatt amilyen vagyok?Csak azért,mert a mai társadalom ideálja a
darázsderék...Lehetsz kedves,jólelkű,okos,szép,ha van
fölösleged,másodlagos vagy,és ez borzasztó...Az a baj,hogy az ember
társas lény,szüksége van arra,hogy társadalomban éljen.Már pedig ha ott
él,alkalmazkodnia kell,hogy annak teljes értékű tagja lehessen.Két út
van.az egyik az,hogy nem érdekli a külvilág és mások véleménye (ezt a
köznyelvi szóhasználat az önkritika hiányának nevezi...),ami viszont a
legtöbb esetben felszínes dolog...A másik út,hogy igyekszik az ember
megfelelni,miközben a gyakori sikertelenségek miatt egyre mélyebbre
zuhan lelkileg...Gátlásos lesz,befordul,boldogtalan lesz,haszontalannak
és csúnyának érzi magát, az önbecsülése,önértékelése a semmibe
vész...Ez vagyok én...Vágyakozok egy olyan-mások által felállított-
ideál utána,mit talán sohasem leszek képes elérni...:(Holott élhetnék
én is teljesen boldogan,hiszen ember vagyok,mint bárki más,és
attól,hogy az alakom nem felel meg a társadalmi elvárásnak,még lehetek
értékes,érdekes,szeretnivaló ember...De ameddig megjegyzéseket
kapok,ameddig nap mint nap sérelem ér,én nem tudok felszabadultan élni...Nem tudom
elfogadni magam,nem tudom elfogadni a súlyomat...Néha megállok a tükör
előtt,végignézek magamon és elpityeredek...Néha azt kívánom,bár csak ne
lenne önkritikám...

Elnézést,hogy kicsit hosszúra nyúlt a mondanivalóm,de ez a téma nagyon szíven talált...

Lassan négy éve, hogy "ismerjük" egymást, drága Liaram, és igazából csak most ismertelek meg... Milyen furcsa is az élet. Mindig is lenyűgözött az empátiád, toleranciád. Sosem értettem, honnan jön belőled az a hatalmas emberség és erő, amelyet mindig is árasztottál. Már tudom, értem. Nem volt könnyű életed... Ez azonban emberebbé tett a legtöbb embernél. Nem pusztán emberségessé: emberré.

Minden zsák megtalálja a maga foltját. Ki előbb, ki utóbb. Ez igaz a partnerkapcsolatra és a barátságokra is. Barátokat értelemszerűen könnyebb szerezni. Ott nem számít, szőke, barna, vörös vagy fekete-e a hajad, milyen színű a szemed, magas vagy-e vagy alacsony - és nem is kilókban mérik. Aztán jön egyszer egy ellenkező nemű ember is, akinek felfénylik a gyémánt, amit a lelkedben hordozol, és olyannak lát, amilyen valójában vagy: egy értékes és szép, igenis szép embernek. A szépség mindig a néző tekintetében lakozik, s azon túl is a bensőnket vetíti ki. A "látók" ezt azonnal észre is veszik. A "vakok" meg nem érdekelnek senkit. Nem tőlük, nem általuk leszel boldog, s ez által nem szabad hagynod azt sem, hogy boldogtalanná tehessenek. Számít valamit is a véleményük? Számít valakié is bármit? A vélemény olyan, mint a s*gglyuk. Mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra.

Sose adj mások véleményére, még azokéra sem kell túl sokat, akik közel állnak hozzád. Más ember, más nézőpont. Senki sem láthat és gondolkodhat úgy, mint Te. Belőled csak egy van. Egyedi vagy, egyszeri és megismételhetetlen, s ezáltal pótolhatatlan is. Nem az az érték, amit tőled várnak el, hanem amit Te vársz magadtól. Nem leszel attól több soha, ha másoknak akarsz megfelelni - ez csalóka és félrevezető. Önként csapod be saját magad, ha hagyod. Mindenkinek amúgy sem felelhetünk meg. Feleljünk meg saját magunknak. Ha tudatosan magadévá teszed ezt a szemléletet, könnyebbé válik minden, és elértéklenedik mindaz, amely valóban értéktelen.

A másokat lelki terror alatt tartó egyének saját félelmeiket, gyengeségeiket torolják meg áldozataikon, lelki szegénységük terheik alatt nyögnek. Irigylik mindazt az értéket, amit bizony igenis észrevesznek célpontjukban, s tudják, ők sosem érhetik el azt az "állapotot".

Ha szeretsz enni, tedd azt. De ne "kényszerből", belső indíttatásból tedd, mert "belehajszol" a külvilág, amely az egyén számára jelentéktelen. Az egészséged érdekében azonban mégis tudsz tenni az ellen, hogy mégse plusz kilókként rakódjanak rád az elfogyasztott falatok. Nem kell megvonnod magadtól szinte semmit, egyszerűen iktass sok mozgást az életedbe, s előbb-utóbb életformává fog válni. Ezt se másokért tedd: felejtsd el! Magadért tedd meg! Még csak ne is a külső megjelenésed legyen a mozgatórugód, hanem tudatosan felépítve, átgondolva az egészséged. Most még fiatal vagy, de ha állandósul ez az életforma, amiben élsz, az évek múlásával megpecsételed a sorsodat, és óhatatlanul jönni fognak az egészségügyi gondok is mellé, miatta. Sajnos ez elkerülhetetlen lesz. Nem jós vagyok, pusztán tényeket közlök...

Ne másokért akard hát rendbe tenni az egészséged, életed, még csak ne is a jóra való párodért: csak és kizárólag önmagadért! Ha úgy érzed, nem vagy elég erős hozzá, ne restellj szakembertől segítséget kérni. Hidd el, nem segítséget kérni szégyen, ha szükségét érzed. Szégyenkezni később fogsz: magad előtt, önmagadért, mert nem tetted meg, amikor még lehetőséged lett volna rá. Fiatal vagy, előtted áll az egész életed, amely a Te kezedben van. Még a tiédben...

Drága Nada,szívből köszönöm!!Nehéz leírni mennyire jólestek a
szavaid... És egyúttal erőt is adtak!A hétvégén fogamzásgátlót
váltok,egy olyan készítményre,ami elvileg hatékonyabb a túlsúly
megelőzésében mint amit eddig szedtem.Elhatároztam,hogy ezzel egy
időben elkezdem csökkenteni a súlyomat is.Megpróbálom,bízok benne,hogy
sikerül.Tudom,hogy muszáj,az egészségem miatt is.Szívbillentyű hibám
van,így nem tesz jót a súlyfölösleg.Nem lesz könnyű...De "mondottam
ember:küzdj és bízva bízzál"...(és macskát fürdess,hogy el ne
hízzál!)Tényleg!Mázli cicó(ő a cicám),gyere csak!...

Komolyra fordítva a szót:mégegyszer nagyon köszönöm a kedves szavaidat és a bíztatást,támogatást!Lelket öntött belém!

Puszillak:Liaram

Szívből örülök, hogy sikerült erőt adnom, drága!
A foga(l)m(a)zásgátlóra () valóban nagyon oda kell figyelni, sok zavart okozhat egy arra érzékeny szervezetre!

Szívproblémánál pedig mindenképp, feltétlen konzultálj orvossal, melyek azok a mozgásfajták, amelyeket szabadon elvégezhetsz magad is! Ha napi fél, jobb esetben egy órát sétálsz egy parkban, az mindenképp a javát szolgálja az egészségednek, és a szívedet is úgy tartja edzésben, hogy megterhelné. A futás, kocogás az esetedben mindenképp felejtős, mint minden olyan sport, amely nagyobb megerőltetéssel jár együtt.

Léteznek olyan sportlétesítmények, ahová különféle - zömében mentális - betegségekben szenvedő gyermekeket visznek úszni. A súlytöbbleted miatt az ilyen helyeken még attól sem kellene tartanod, hogy megkülönböztetést kelljen elszenvedned. Sőt, léteznek már olyan létesítmények is, ahol épp a túlsúlyos emberek élvezhetik szabadon az úszás adta minden előnyt és élményt - csak annak utána kell nézned, hol találhatók ilyenek. Remélhetőleg Debrecen környékén is gondolnak a beteg emberekre!

Az úszás az egyik leghatékonyabb mozgásforma. Minden, ismétlem minden egyes izomcsoportodat alaposan megdolgoztatja, formálja, miközben jótékony hatással van magára a szívre is! Az állapotod súlyosságának tekintetében ezt is mindenképp egyeztesd az orvosoddal, drága Liaram! Ő majd elmondja Neked, egyénre szabottan mennyi időt és alkalmat engedhetsz meg magadnak biztonságosan!

----------------

Kacagtam. Örülök, hogy bejött Neked a debil bemutatkozóm. A cicás részt valahogy mindenki azonnal megjegyzi... Nem is értem, miért...

Mázlikának pedig meleg garatulációm - nomen est omen - a gazdájához!
A bársonytalpúak megédesítik az életet.