Elvesztett szeretteink

...

sajnos ez egy soha nem múló fájdalom ha elveszítjük egy szerettünket :cry:
emlékszem amikor 11 éve Édesapám meghalt, azt gondoltam h soha többet nem leszek már boldog aztán rá 2 évre megismertem a férjemet, és az első csókunk után olyan boldog voltam...aztán hazafelé menet sírtam...sírtam, mert hirtelen lelkiismeretfurdalásom támadt azért mert boldog vagyok De aztán rádöbbentem, h ien az élet, és bár a fájdalom sose fog már elmúlni amit Apukám elvesztése miatt érzek, de az élet megy tovább, és remélem egyszer még "valahol" újra együtt leszünk.

Élünk… és ez jeles bizonyítéka annak, hogy előbb-utóbb meg fogunk halni. Élet. Egy jegy, mely egyetlen utazás erejéig érvényes. Bárhogy kérleljük, a kasszánál nem kapunk retúrjegyet. Az élet vonatán a Kaszás a kalauz, a végállomásnál pedig ott vár egy hideg, mély gödör. Bárhogy is nézzük, a halál minden sarkon ott les ránk. Várja, hogy lelépjünk az útról, és lángoló szekerével elgázoljon minket. Minden cselekedetben ott rejtőzik...

Veszteség. Sok mindent magába foglal. Ezerféleképp elveszíthetünk számunkra fontos embereket - állatokat. Egy biztos: távozzon valaki önként az életünkből, vagy akarata ellenére ragadja magával a Kaszás, a fájdalom mindig ugyanaz marad. Nem kisebb, nem nagyobb, éget és mardos mindegyik. Akit a halál ragad el tőlünk, maga után hagyja a szeretetet, amit érzett irántunk, s amit mi éreztünk iránta. A kegyetlen kínban vígasz, hogy mindezt tudod, mindez tény. Amikor azonban valaki kisétál az életünkből, az az elvesztésén túl még további lelki kínokat csepegtet az életünkbe, mint valami lassan ölő mérget: annyira hiábavaló, érdemtelen volt minden együtt töltött idő, nem vagy fontos számára. Semmit sem érsz neki, kevesebb vagy, mint egy megunt, elhasznált, ledobott ruha...

Az a szeretet, amely végetér, sosem volt igazi...

Ne sírasd, 'ki elhagy, aki így megy: nem érdemli könnyed,
'Ki méltó lenne rá, sosem fogja előcsalni, gyötörni a lelked.

Kín és kín. És ó, be tud fájni a lélek, mennyire tud égni a felsebzett szív! Távozzon is valaki bárhogy: önként vagy koporsóban, a pokoli gyötrelem mindig azé, aki marad...

Minden múlandó a Földön,
Minden elvész valaha,
Csak az igaz szeretet szava suttogja:
Soha-soha-soha!

Skerina írta:

sajnos ez egy soha nem múló fájdalom ha elveszítjük egy szerettünket :cry:
emlékszem amikor 11 éve Édesapám meghalt, azt gondoltam h soha többet nem leszek már boldog aztán rá 2 évre megismertem a férjemet, és az első csókunk után olyan boldog voltam...aztán hazafelé menet sírtam...sírtam, mert hirtelen lelkiismeretfurdalásom támadt azért mert boldog vagyok De aztán rádöbbentem, h ien az élet, és bár a fájdalom sose fog már elmúlni amit Apukám elvesztése miatt érzek, de az élet megy tovább, és remélem egyszer még "valahol" újra együtt leszünk.

Nagyon nehéz megbírkózni a gyásszal- elfogadni, hogy valakit, akit szeretünk, nem láthatunk többé...én már elvesztettem Anyukámat és az Öcsámet is, majd a Legkedvesebb Tanárnőmet, aki sokkal több volt ennél számomra - amikor elment, úgy éreztem, Anyukám hagyott el másodszor. Ezt az érzést nem lehet megszokni, együtt kell vele élni, idővel halványul, de nem múlik el. A gyerekek számára is iszonyú, mikor ráébrednek a HALÁL és a MÚLANDÓSÁG tényére. Erről Szabó Magda, legkedvesebb írónőm élménye jut eszemba - édesapja repkedő kabátszárnya (sietve ment éppen valahová) ébresztette rá Őt gyermekkorában, hogy az Apa egyszer majd kiröppen az életéből örökre.Talán épp a múlandóság, a lét törékenységének tudata teszi számunkra az Életet még értékesebbé...

Anusia írta:

Nagyon nehéz megbírkózni a gyásszal- elfogadni, hogy valakit, akit szeretünk, nem láthatunk többé...én már elvesztettem Anyukámat és az Öcsámet is, majd a Legkedvesebb Tanárnőmet, aki sokkal több volt ennél számomra - amikor elment, úgy éreztem, Anyukám hagyott el másodszor. Ezt az érzést nem lehet megszokni, együtt kell vele élni, idővel halványul, de nem múlik el. A gyerekek számára is iszonyú, mikor ráébrednek a HALÁL és a MÚLANDÓSÁG tényére. Erről Szabó Magda, legkedvesebb írónőm élménye jut eszemba - édesapja repkedő kabátszárnya (sietve ment éppen valahová) ébresztette rá Őt gyermekkorában, hogy az Apa egyszer majd kiröppen az életéből örökre.Talán épp a múlandóság, a lét törékenységének tudata teszi számunkra az Életet még értékesebbé...

Bizony, a veszteség, amit a szeretett személy elvesztése jelent, nagy kín. Nem lényeges, hogy vérségi kapcsolat volt-e vagy sem, a fájdalom attól még ugyanaz marad, éget és mardos, felőrli a lelket. Osztozom fájdalmadban, kedves Anusia.

én el vesztetem hármat egy hónapalat aba bene volt a feleségem is és három gyereket hagyot rám csak nem értem hogy mé ver a sors engem ez fájt a leg jobban hogy feleségem nicstöbé járok sziológus hogy még mindig ezt nem tudom hogy medig fogom birn ezt én se tudom csak a gyermekeimet sajnálom a leg jobban mert én gyenge vagyok de nagyn azt mogyák a gyerekeim és má nagyon hiánzik a feleségem és csak másfél hónapja vesztetem el hogy milesz velünk at még én se tudom