Júdás csókja (árulások)

...

Mi az ami egyáltalán árulásnak számít? Merthogy mindenkinél mást jelent...

Cat írta:

Mi az ami egyáltalán árulásnak számít? Merthogy mindenkinél mást jelent...

ez jó kérdés
merth az életben vannak kisebb árulások, és vannak nagyobbak
te mire gondoltál amúgy??

Hmm... A sikernek sok apja van, a kudarc mindig árva. Az árulásnak sokféle formája van: ha annak érzed, az is... Az ember hajlamos mindig a saját kudarcaként megélni, és noha sokszor van is alapja, a valóság azért a legtöbbször mégis más.

Az én szememben nincsenek kis és nagy árulások, csak árulások vannak. És talán ez pont az az egyetlen dolog, amit a magam részéről soha az életben, senkinek nem tudok megbocsátani...

Megesett az Egyház történetében, hogy valakit életének egyetlen momentuma következtében nem avattak szentté - történetesen azért, mert valakire egyértelműen azt mondta, elkárhozott. Márpedig a kinyilatkoztatás soha, sehol nem említi konkrét személy pokolra jutását. Arra nézve lehet valamilyen mértékű ismeretünk, hogy egy-egy ember üdvözült-e, az ellenkezője viszont egyértelmű titok. Olyannyira, hogy az Egyház tévedhetetlen tanítása csak arra terjed ki, hogy az elkárhozás lehetősége mindenki számára fennáll, de a katolikus tanításon belül maradva lehet vallani, hogy a pokol "üres" - leszámítva a démonokat -, azaz Isten irgalma mind ezidáig legyőzte az emberi gonoszságot és megátalkodást: eleddig senki nem zárta ki magát az üdvösségből. Hogy e napjainkban divatos hipotézis igaz-e, csak "odaát" fogjuk megtudni. Le kell azonban szögeznünk: elvileg akár igaz is lehet (én abszolúte nem hiszek benne )...

Ehhez képest a mindennapi hitoktatásban a karióti Júdásról igen gyakran úgy emlékeznek meg, mint az elkárhozott ember prototípusáról. Halál utáni sorsát evidenciaként kezelik, mintha biztos tudásunk lehetne felőle. Gyakran merül fel teológusok között a kérdés: mi lett Júdás eszkatologikus sorsa. :tuz:

Júdás egyike volt a 12 apostolnak. Rá is érvényes, amit Jézus mondott: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket." És tudta, kiket választ ki, sőt! Választásában egyebek közt az motiválta, hogy beteljesedjék az írás, többek között a zsoltáros szava az árulásról. Sok mindent lehet tehát mondani, csak azt nem, hogy Júdás tette váratlanul érte Jézust. Olyannyira tudta előre, hogy több ízben meg is jövendölte, alkalmasint még akkor, amikor maga Júdás sem tudott róla.

Mi emberek vagyunk ugyan, nem Jézus, mégis sokszor előre lehet "tudni" a bekövetkező árulásról. Millió jele van - csak épp, amíg lehet, struccpolitikát folytatunk. Ráérünk akkor szenvedni miatta, ha már visszafordíthatatlanul bekövetkezett - jelszóval. És olykor épp emiatt is lesz belőle valóság. A dolgok elodázása vagy épp szőnyeg alá söprése azonban jó irányba sosem vezet, s mi leszünk azok, akik a legkomolyabban sérülünk miatta... A jelekre oda kell figyelni. Mert vannak. Mindig vannak!

Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív összetöri a lelket.

Nálam mi számít árulásnak? Tulajdonképp ez olyan kérdés, amire szerintem senki nem tud egyszerű és egyértelmű választ adni. Ha belegondolok én már nem az ellenem elkövetett árulással foglalkozom. De ha fiaimról van szó,az már enyhén szólva kissé felbosszant. És sajnos ez mostanság igencsak sűrűn megesik. De a legnagyobb árulást -mármint ha az én szemszögemből nézzük,mert én árulásnak tekintem- kicsifiam apja követte el. Talán mondhatjuk, hogy ellenem,de a szememben inkább a saját gyerekével szemben :cry:

Cat írta:

Nálam mi számít árulásnak? Tulajdonképp ez olyan kérdés, amire szerintem senki nem tud egyszerű és egyértelmű választ adni. Ha belegondolok én már nem az ellenem elkövetett árulással foglalkozom. De ha fiaimról van szó,az már enyhén szólva kissé felbosszant. És sajnos ez mostanság igencsak sűrűn megesik. De a legnagyobb árulást -mármint ha az én szemszögemből nézzük,mert én árulásnak tekintem- kicsifiam apja követte el. Talán mondhatjuk, hogy ellenem,de a szememben inkább a saját gyerekével szemben :cry:

hát igen, ez tényleg rohadt dolog, ha valaki a saját gyermekével szembe követ el árulást :|
de sajnos ez nem egyedi példa, mert sok férfiról tudok aki nem törődik a gyerekével

Az csak egy dolog hogy nem törödik egy pasi a gyerekével. De mi a helyzet azokkal, akik egy hónapig könyörögnek érte,aztán mikor összehozták,közlik, hogy bocs,meggondoltam magam,mégsem kell a gyerek ...:x

Cat írta:

Az csak egy dolog hogy nem törödik egy pasi a gyerekével. De mi a helyzet azokkal, akik egy hónapig könyörögnek érte,aztán mikor összehozták,közlik, hogy bocs,meggondoltam magam,mégsem kell a gyerek ...:x

hát én csak abban reménykedem, h az ien ember majd öreg korára visszakapja ezt a gyerekétől :twisted:

Anno a kedves apuka 30 évesen elhajtotta a saját apját. Merthogy mit képzel magáról,hogy ki merte vágni a lakásból-ami az apjáé volt-az enyhén alkoholista és idegbeteg anyját.Az én fiam nem fog 30 évet várni arra,hogy elküldje apukát jó meleg éghajlatra :twisted: :twisted: :twisted:

Idealizálás
- Önáltatás vagy saját magunk elárulása

Érdekes dolog jutott ma eszembe. Innen-onnan
hallani olyan történeteket, hogy XY szerette Z-t, egy párt alkottak,
vagy csak barátok voltak - teljesen mindegy, nem ez a lényeg. Aztán
valami folytán a kapcsolat megszakadt, erre XY azon kezdett agyalni,
hogy mit rontott el, mit kellett volna máshogy csinálnia. Évekig ez
mérgezte az életét - Na itt jönnek e legendák a szegény nőről, aki sose
felejtette el a férfit, és bár máshoz ment feleségül haláláig azt az
egyet szerette és nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá. -
Töprengésének magja a hiányérzet, amit Z elvesztése generál a lelkében.
Ez rendben van. De azon miért nem gondolkodik, hogy mi az a hiányosság,
amit Z-ben nem fedezett fel előbb, s ami miatt az ilyen könnyen
elfordult tőle?
Nem, ezen általában nem gondolkodik, vagy csak hosszú idő elteltével jut
eszébe először feltenni ezt a kérdést. Inkább elkezdi idealizálni a
másikat, fantasztikusabbnak tűnik, mint akkor, amikor még tartott a
kapcsolat. Hirtelen úgy érzi nagyon nagy veszteség érte.. Z okos,
kedves, jóindulatú, szép stb.. Csak ő maga valamit rosszul csinált és
ezzel elüldözte. Mert ő nem olyan fantasztikus, mint Z és de jól jár
vele majd valaki más. Egészen bizonyos, hogy valaki másnak majd
tökéletes párja/barátja lesz és az a másik majd meg is becsüli.
Ilyeneken gondolkodik. Telik-múlik az idő és egyszercsak Z jelentkezik.
Izgalom és öröm a köbön. Vajon miért keres? Biztos hiányzom neki. Biztos
adni akar még egy esélyt. Jajj de jó! Mit mondjak neki? Nem akarom
elszúrni!
Néhány beszélgetés után persze kiderül, hogy semmi nagyratörő célja
nincs a felkeresésnek. Z valamit akar.. Ennyi idő után, éppen most, Z
valamit akar. Mert éppen nincs mellette senki, mert éppen unatkozik,
mert éppen ilyenje volt.. A kezdeti bizakodás egy idő után átmegy
felismerésbe: Z nem is olyan tökéletes. Ha jobban belegondolunk, már
annak idején sem volt az, amikor ez még annyira egyértelműnek hatott. Ha
rendelkezett volna az általunk "beképzelt" tulajdonságokkal, akármi
bántotta is, nem számol fel minden velünk kapcsolatos köteléket. Mégis
szemrebbenés nélkül megtette, egyik napról a másikra eltűnt az
életünkből. És most felbukkan. És nem beszélgetni akar, és nem tartalmas
közös időtöltést tervez. Pillanatnyi pótlószer kell neki, Isten tudja
minek vagy kinek a pillanatnyi pótlására.
Nem is olyan tökéletes, nem is olyan magasztos és különleges. Sőt!...
Ideálnak már semmiképpen nem mondható. Ami marad utána, az egy kis
keserűség és pár erőtlen kérdés, amire a választ aligha találjuk. Mit
láttam benne? Miért pont Ő? Hogy lehettem ennyire vak? És egy
felismerés: Hisz ez egy Idegen! Semmiképpen nem az, akit én szerettem.
És ha jobban belegondolok, nem csapott be szánt szándékkal. Én
teremtettem meg magamban olyanra, amilyen soha nem volt. Hogy miért?
Talán mert egyszerűbb volt azt hinni, hogy ő csodálatos, csak nem tudott
már mellettem maradni, mert elüldöztem mint abban a tudatban lenni,
hogy könnyedén tovább állt, leszámolt ezzel a kapcsolattal.
Eljutni eddig a felismerésig, az a siker. Változó, hogy mennyi idő alatt
következik be. Az a lényeg, hogy bekövetkezzen. Senki ne vesztegesse az
életét arra, hogy egy idealizált, nem létező embert szeret! A világ
tele van hús-vér, érző emberekkel, akik nem tökéletesek ugyan, de velünk
vannak és nem tűnnének el az életünkből egyik pillanatról a másikra.
Nem.. Vannak olyanok, akiknek ennél többet érünk és ők azok, akiket nem
kell idealizálni, mert saját valójukban számunkra éppen ők...
tökéletesek. Tökéletesek arra, hogy velünk legyenek.